Schmitt Pál után szabadon? A kultúra és a gender témájában sem kellene, hogy "minden menjen"

Csúnya schmittelgetésre derült fény az ellenzéki szubkultúra egyik szegletében. Ahogy a Mérce mésfél hete igen visszafogottan hírül adta, rendszeres vendégszerzőjük, Zsurzsán Anita “egy tudományos konferencián felolvasott szövegében több más szöveggel való hosszas egyezés fedezhető fel”, valamint számos, a Mércén megjelent cikkében is hosszabb szövegrészeket emelt át szó szerint nem magyar nyelven megjelent cikkekből. Kicsit szókimondóbban úgy fogalmaznám meg: ilyen durva sorozatos plágiumot én még életemben nem láttam.

A csalásban és kóklerkedésben nem annyira a csalók és kóklerek személye érdekes, hanem inkább az, hogy mi teszi működésüket lehetővé. Jelen esetben sem Zsurzsán érdekes, hanem hogy az esete mit mond el saját ellenzéki közegéről.

Az első kérdés, ami felmerül, hogy történt-e felelősségvállalás, követi-e vajon mélyebbre ható reflexió az esetet. A plagizált előadásnak helyet adó konferenciát szervező alapítvány, nevezetesen a Progress Alapítvány nevében Ágh Attila a plágiumgyanúra az alábbi választ írta: “Zsurzsán Anita előadásában elhangzott hiányosságok és pontatlanságok nyilván korrigálásra kerülnek, amikor a szerző elkészíti a tanulmányt. Az Alapítvány nem foglalkozik plágium eljárással, a magunk részéről az ügyet lezártnak tekintjük.” Másnapra a Progress Alapítvány az előadásról készült videóját eltávolította az internetről. (Sebaj, azóta más visszarakta, nem sikerült eltüntetniük a bizonyítékot.) Hogy a Zsurzsánt korábban konferenciákra hívó tudományos intézetek, folyóiratok, szakkollégiumok folytatnak-e utólag vizsgálatot, hamarosan eldől. Egyelőre az érintettek közül - legalábbis amiről tudni lehet - Zsurzsán egyeteme kezdett vizsgálat lefolytatásába. Hogy a Mérce mennyire veszi komolyan az önvizsgálatot elég jól jelzi, hogy jelen cikket nem akarták lehozni, mivelhogy Zsurzsán az ő szerzőjük is volt és ezért találva érzik magukat.

Már az is kínos kérdés, hogy egyáltalán hogyan jutottunk idáig, miért nem leplezték már le korábban Zsurzsánt. Annál is inkább, mert szinte kiverte az ember szemét, hogy itt valami nincs rendben. A szóbanforgó előadás egymás mögé illesztett, logikailag össze nem kötött blokkokból állt, bonyolult körmondatokkal és fogalmakkal, gyakran magyartalan szintaxissal, miközben nem volt letisztázott és egységes fogalmi keret, csak nagy összevisszaság, mindez felolvasva. Időnként egy-egy ékegyszerűségű “a kormány rossz” kiszólás, ami sehogy sem volt összhangban a felhasznált gondolatok komplexitásával. Három ember pár óra gúglizással az előadás szinte minden mondatának eredetijeit megtalálta. (Lásd a cikk végén összeállításunkat arról, hogy melyik rész honnan lett plagizálva.) Pofon egyszerű volt, még úgy is, hogy nem ismertük a lopott szövegeket, nekem pedig még a téma is távol áll a szakterületemtől.

A kóklerkedést lehetővé tévő talán legfontosabb tényező a jóságos progresszívek vs. gonosz jobboldaliak értelmezési keret, amely áthatja a szinte teljes ellenzéki közeget. Zsurzsánnak elég volt magát kommunistaként brandelnie és hangosan lenáciznia majd’ mindenkit ahhoz, hogy mint “baloldalit” komolyan vegyék egyes körökben. Pedig nevetségesen átlátszó volt ez a kép. Kommunista imidzsét a csúcsdivatmárkák kiköpte kommunista jelképek és poszt-szovjet ruhák viseléséből, Frida Kahlo popikonná válásán való örömködésből és hasonló jellegű önreprezentációkból építgette - hiszen, ahogy írta, “a komcsik is lehetnek lenyűgözőek (glamorous)”. Csak a látszat, csak a külsőségek, csak az önbranding. Nagyjából annyira volt hiteles kommunista, mint amennyire elhiszi bárki is, hogy egy transzvesztita-showban nők lépnek fel. Üres performativitás, semmi más. Emellé csak annyit kellett tennie, hogy elég hangosan bizonygatta a “progresszió” iránti elköteleződését, mivel mással, mint színvonaltalan erényfitogtatással. Érvényesülésében nagyon is előnyt jelentett, hogy nácinak, fasisztának, vagy féregnek nevezte azokat is, akik vele ellentétben nem a kultúrharcos logikában vélték megtalálni baloldaliságukat.

Baloldaliság a közösségi média legmélyebb bugyrai szerint (Fotó: Getty Images)

A kép része persze a tokenizáció, a dísznők panelekbe ültetése, ami nyilvánvalóan nem a hozzáértésen alapszik, hanem a rendezvény legitimálásán. (Itt persze a tágabb intézményi struktúrával is van probléma, nem csak magával a dísznő-ültetéssel.) Többnyire ugyanilyen a tokenizáló hozzáállással foglalkoznak a kulturális témákkal - Zsurzsán is elsősorban kulturális témában folytatta áldatlan tevékenységét. A kultúra a politikai kisvállalkozók számára nem elég fajsúlyos téma ahhoz, hogy legalább annyira értsenek hozzá, hogy a 100% bullshitet kiszűrjék, remek terep hát a szélhámoskodásra. Talán csak a gendernek nevezett fikció vonzza jobban a semmihez sem értő performereket, ahol a progresszió nevében végképp “minden megy”. Nem véletlen, hogy a közelmúltban a kormányoldal által belengetett kánon-revízió és a gender studies akkreditációk megszüntetése volt az a két téma, amelyekre az ellenreakciók túlnyomó többsége még a kormány kommunikációjánál is színvonaltalanabb volt. (Az egyik mélypont éppen Zsurzsán Anita “Lopni bármit el tudtok, csak a kultúránkat nem” című cikke, amelyben olyan mondatok szerepeltek, mint például “A művészet ugyanis természete szerint igaz, autonóm, reflexív és kritikus.” De ne menjünk ebbe bele.) Ezen viták végtelen színvonaltalansága mutatja meg talán a legjobban, hogy a progresszivitás kontra reakciósság értelmezési keret az intellektuális silányság egyik melegágya.

Ez a kérdés persze tovább vezet, a tudományos és kulturális szférát, az intézményrendszereket, az ún. civil szférát és finanszírozását érintő alapvető kérdésekről van szó. Nem egyes személyekről szól ez, Zsurzsán itt csak a felszínre kibukó példa, hanem hogy milyen érdekeket szolgál ezeknek a kereteknek a fenntartása. Megírtam korábban, mi az a tágabb kontextus, amelyben a hasonló szélhámosság burjánzik (és amelyben egyesek még a plágiumot is mosdatják, mintha a plágium leleplezése is csak egy “gyűlölködő” támadás lenne). Ennek fényében érdemes értelmezni az esetet, illetve az eset kapcsán ezeket a strukturális kérdéseket átgondolni.

-----------------------

Szeretnénk plágium eljárás lefolytatását kérni Zsurzsán Anita 2018. október 4-én a Progress Alapítvány Neoliberalizmus és neopopulizmus c. konferenciáján a Kossuth Klubban elhangzott előadása miatt.

Az előadó szinte minden mondata szó szerinti átvétel több szerzőtől (elsősorban Henry A. Girouxtól és Janet Wolfftól), akiket meg sem említ idézés előtt. Az előadásban nevesített idézetek többször nem jelzett nagyobb forrásszövegek saját idézetei. Amellett, hogy semmilyen jelzést nem tesz arra, hogy néha több (Wolff esetében pedig - néhány rövid kiszólástól eltekintve 10!) percig egy-egy forrásszöveg fordítását olvassa fel szóról-szóra, bizonyos retorikai eszközökkel (pl. Girouxnál az előadás stílusához igazított mondatszerkezet, illetve az “ugye” szócska betoldása, Wolffnál For example” helyett - “hogy egy példát említsek”, stb.) erősíti annak illúzióját, hogy saját gondolatmenetről van szó.

Az alábbiakban az előadás videója (https://youtu.be/5FCyPAyjmlg)* (a Progress Alapítvány által eltávolított videó helyett itt az újra feltett videó linkje:
https://www.youtube.com/watch?v=4LwYVoSpElk) idejéhez adjuk meg a plagizált szövegrészleteket.

Kifejezett kérésünk, hogy mi ne legyünk nevesítve.

Üdvözlettel,

Bajusz Orsolya
Feró Dalma
Zemlényi-Kovács Barnabás

--------------------------

1:45-től 2:01-ig: Henry A. Giroux: Twilight of the Social
(Az előadás első mondata ugyan nem idézet, de a bekezdés gondolatmenetét követi, némileg saját szavakkal és kibővítve)

2:02-től 3:10-ig Henry A. Giroux: Neoliberalism’s War on Democracy (https://truthout.org/articles/neoliberalisms-war-on-democracy/)

5:10-től 5:45-ig Henry A. Giroux: Twilight of the Social

5:45-től 6:04-ig (illetve 6:19-től 6:30-ig) Henry A. Giroux: Neoliberalism's War on Higher Education

“Critical thinking and a literate public have become dangerous to those who want to celebrate orthodoxy over dialogue, emotion over reason, and ideological certainty over thoughtfulness.63 Hannah Arendt's warning that "it was not stupidity but a curious, quite authentic inability to think" at the heart of authoritarian regimes is now embraced as a fundamental tenet of Republican Party politics.”

6:04-től 6:19-ig Henry A. Giroux: Austerity and the Poison of Neoliberal Miseducation symplokē, Vol. 22, No. 1-2, Austerity (2014), pp. 9-21

"that is increasingly constituted within an educational landscape that reduces thinking to a burden and celebrates civic illiteracy as foundational for negotiating a society in which moral disengagement and political corruption go hand in hand."

6:49-től kb 7:47-ig Janet Wolff: The Social Production of Art

 

7:47-től 8:19-ig közvetlen folytatás - Janet Wolff: The Social Production of Art

 

8:49-től 10:07-ig (közvetlen folytatás a detroit-i kiszólás után) Janet Wolff: The Social Production of Art

10:07-től 10:51-ig Janet Wolff: The Social Production of Art

 

11:04-től 12:20-ig: Janet Wolff: The Social Production of Art

 

12:20-tól 13:27-ig Janet Wolff: The Social Production of Art

14:14-től 14:38-ig: Janet Wolff: The Social Production of Art (itt visszaugrik a 12:20-nál lévő szöveghelyhez)



14:37-től 15:00-ig A Gardner-idézetet szintén Janet Wolfftól veszi:

 

16:04-től 16:22-ig Janet Wollff: The Social Production of Art

 

16:24-től Scott Lash és Celia Lury könyvét (Global Culture Industry: The Mediation of Things) annak fülszövegének elemeivel (pl. “This book is set to become a dialectic of enlightenment for the age of globalization.”), egy book reviewból vett részlettel, és a saját előszavából vett szó szerinti szövegrészletekkel mutatja be.

16:55-től 17:44-ig Shane Gunster: Global Culture Industry: The Mediation of Things, Scott Lash and Celia Lury https://doi.org/10.1017/S0008423908080931)

17:53-tól 18:12-ig a kötet bevezetőjéből szóról szóra átvett mondatok:

18:33-tól 19:42-ig szintén a kötet bevezetőjéből szóról szóra átvett mondatok: