Feró Dalma

2019\06\26 Feró Dalma

Miért nincs Magyarországon baloldal? (Azonnali)

Új baloldal helyett a régi „balliberális” érdekcsoportok baloskodó újrabrandelését lehet látni, amire nincs és nem is lesz számottevő társadalmi igény.

"Más szóval azért lett divat a baloskodás, mert egyes liberális középosztályi frakciók elkezdték a felszínét kapargatni annak, hogy miért vesztettek el három parlamenti választást, vagyis hogy az eddigi politikájuk társadalmi támogatottsága elhanyagolható. Egy-egy programadó írás nyilvánvalóvá teszi, hogy nem másról van itt szó, mint az Orbán elleni küzdelem bázisának kiszélesítéséről. Éber Márk szerint a középosztályi tiltakozások impotensek maradnak, ha nem foglalkoznak a szegények problémáival is, avagy azért kell a középosztályi ellenállásnak szegény-inkluzívnak lennie, hogy az Orbán-károsultakat egy táborba tömöríthesse (azaz: összefogást!).

Ezen elképzelés szerint egy potens mozgalomban maradnak ugyanazok a célok és értékek („Orbán takarodj”), ugyanaz az elitküzdelem-logika és az általa húzott politikai határvonalak („progresszívek” vs. „illiberálisok”), ugyanaz a középosztályi „élcsapat”, csak plusz bázis és legitimáció szükségeltetik hozzá. Az újbaloskodók pont ezt próbálják csinálni, csak épp a széleskörű társadalmi támogatás továbbra is elmarad.

Nem meglepő ez: ugyanazok az érdekek, értékek, habitusok, reflexek, alapvető politikai követelések maradnak, és ezek keretébe próbálják beilleszteni az újonnan „felkarolt” ügyeket. A nyilvánvalóan materiális ügyek esetében is jellemzően megmaradnak a képviseleti logikán belül: újabb csoportok (például hajléktalanok, szegénységben élő nők, stb.) nevében delegálnak maguknak szóvivői pozíciót, azaz politikai legitimitást."

A teljes cikk az Azonnalin olvasható.

2019\01\13 Feró Dalma

Így kebelezte be a tüntetésmaffia a dolgozói tiltakozást (Azonnali)

Hogy egyáltalán hogyan lehetnének hiteles képviselői a túlóratörvény elleni tiltakozásnak a már eddig is neoliberális megszorító politikát folytató pártok vagy a macronista Momentum, azt mérlegelni sem érdemes. Nem is hitte el senki saját fanatikusaikon kívül, hogy a füstbombák, ajtónak rohanás, vetkőző csicskák, és a Bangóné rendezésében színre vitt földön fetrengő performansz színvonalán mozgó vásári látványosság több, mint holmi önpromó az európai parlamenti választásokra.

A liberális média pedig segítő kezet nyújtott a ripacsválogatottnak. A végletekig züllött ellenzék bebizonyította, hogy nem több, mint olcsó influenszerek gyülekezete, és még csak nem is érdekli őket, hogy a külföldről eltanult módszereik Magyarországon a többséget elidegenítik. (...)

A decemberi tüntetések álfeminista átkeretezése jól kirajzolja az ellenzéki MLM-piramis jobban megragadható szintjeit. A brit liberális establishment két napilapja, a Financial Times és a Guardian nem véletlenül hozta a (neo)liberális pártok propagandáját, a kormány macsóságával szembeszálló ártatlan képviselőnők lázadásának tündérmeséjét. Nyilvánvaló, hogy nem információhiány miatt tették, hanem mert ez illeszkedik az ideológiájukba, ez vág egybe az általuk szolgált érdekekkel.Nem kell a magyar közönséget sem felvilágosítani, hogy az ellenzéki képviselőasszonyok pojácáskodásának miért nincs semmi köze a feminizmushoz. Egy apró buborékon kívül mindenki számára világos, hogy a magyar nőknek nem lesz jobb attól, hogy a munkások érdekeinek képviseletét a lejáratódott, országosan gyűlölt pártok hiteltelen képviselőnőivel terelik szimbolikus síkra és lopják el. Célt téveszt a Mérce szerzője, amikor azoknak próbálja ezt elmagyarázni, akiknek nem érdeke megérteni: az apró buboréknak. Így teljességgel elsiklik afelett, hogy kik asszisztáltak ehhez az álfeminista mesedélutánhoz. A képviselőnői girl power ötletét elhintő „civil” tüntetésszervezőkön kívül például azok, akik lelkes öngyarmatosítóként alátámasztották a pártok narratíváját a Financial Times-ban és a Guardianben: az akadémiai feminizmus és a nőjogi civil szervezetek egyes képviselői, valamint az Amnesty International magyarországi leányvállalata. No és a hazai „feminista” szcéna azon tagjai, akik a hazai nyilvánosságban örvendeztek a pártasszonyok reflektorfénybe kerülésén. Ez a sokszereplős história az ellenzéki networkök működésének és nemzetközi beágyazottságának csak egy példája, nem egyedi eset, és nem is csak a magukat feministának nevező aktorok jellegzetessége.

Hogy az ellenzéki pártok nem a NER valódi ellenzékeként, hanem udvari bolondjaként működnek, azt még azok nagy része is tudja, akik rájuk szavaztak. Ez azonban csak egy része a történetnek, amely elválaszthatatlan az ellenzéki nyilvánosság egyéb szintjeitől és szereplőitől, továbbá mindezek globális beágyazottságától. A NER valódi ellenzékének megjelenését ugyanis ezek a szerkezeti tényezők és rengeteg pártpolitikai szinten túli szereplő is hátráltatja.

Megjelent az Azonnalin, a teljes cikk itt olvasható.

2018\12\12 Feró Dalma

Csak a szabad piac tudja elhozni az identitásszabadságot és a történelem végét (A transzzsidó sorozat harmadik része, Gottmayer Lea Sára néven)

A nők csoportjára már a fejlett, toleráns nyugaton rákényszerítették az inkluzivitást: végre elértük, hogy pénisszel rendelkező nővéreink a női öltözőket használhatják, nőként versenyezhetnek az olimpián, és semmilyen női térből nem rekesztethetnek ki.

Felvilágosult, európai értelemben vett modern gondolkodóként le kell szögeznünk: nem volt még szabadabb az emberiség, mint a szabadpiaci kapitalizmus alatt. Ez a szabadság mind a mai napig mégsem teljes, hiszen a szabad piac nem terjed ki életünk legfontosabb területére: identitásaink jó részét a baloldali ókonzervativizmus béklyói fojtogatják. Napjaink legégetőbb társadalmi problémája a szabad identitásválasztás kivívása az úgynevezett társadalom meghaladott elképzelésének rémuralma alól. Az egyre fokozódó globális helyzetben nincs értelme tovább finomkodni, itt az ideje a radikális identitásszabadság és -igazságosság politikájának.

No de miről is szól a sokunk által oly hőn áhított identitásszabadság és -igazságosság? Arra kérem a nyájas olvasót, engedje meg nekem, hogy személyes érintettségemen keresztül közelítsem meg ezt a mindannyiunk életét befolyásoló kérdéskört, hiszen az identitásfelszabadítás természetes élharcosai nem mások, mint mi, transzzsidók. Azért vagyunk mi a legautentikusabb képviselői eme küzdelemnek, mert, ahogy arra korábban is rávilágítottam, a forradalmi szabad identitásválasztók, azaz a tág értelemben vett transz* személyek (transzneműek, transzkorúak, transzetnikumúak, transzfogyatékosoktranszfajúak, stb.) közt is marginalizálva vagyunk. 

A sötétkamra tanulsága: a ciszzsidónormativitás nemcsak a transzzsidókra veszélyes, de ránk a leginkább

Jellemző és egyben szívszorító példa a transz* személyek közti egyenlőtlenségek létére a magyar származású, ciszzsidó Susan Faludi nemrégiben megjelent In the Darkroom (A sötétkamrában) című memoárja. A kötetben Faludi az életéből évtizedekre eltűnt, időközben Magyarországra visszaköltözött és nemet változtatott apja (szülője) újrafelbukkanása utáni tíz évet dolgozza fel. A mű központi kérdése éppen az identitás, az azonosság maga: a véleményem szerint jócskán túlbecsült szerzőnő ez alatt a tíz év alatt azt próbálja felderíteni, „kicsoda” is valójában az apja, aki túlélte a vészkorszakot, és először az Egyesült Államokban családot alapítva, majd a szülőhelyére visszatérve igyekezett újrakezdeni életét.

A korszerű identitásfelszabadító aktivizmusban járatlan Faludi szemmel láthatólag nehezen küzd meg azzal a helyzettel, hogy apjának nemcsak nemi identitása, hanem saját zsidó tapasztalatához való viszonya is avantgárdnak mondható. Faludi szerencsére elutasítja azt a gondolatot, hogy az egyén nemét bármilyen módon befolyásolná annak anatómiája (azaz hogy apja bármivel is kevésbé vagy máshogy lenne nő, mint ő maga), azonban közel sem ilyen haladó gondolatokat fogalmaz meg a zsidóság mibenlétével kapcsolatban. A Pető Andrea szerzői név alatt megjelent recenzió is kiemeli, hogy Faludi a zsidóságot átjárhatatlan kategóriának tartja: „Zsidónak valaki születik, és az is marad”, idézi valakitől Susan Faludi a könyvben. „Azt nem lehet csak úgy egy műtéttel, illetve méregdrága női ruhák és a sminkek közötti válogatás csivitelő gyerekes örömének fogyasztási perfomanszával megszerezni. Az identitásválasztásnak, eljátszásnak, hamisításnak vannak határai.” 

Megfagy a vér az ereimben attól, hogy Faludi ilyen éles határvonalat húz a transz*ernyő valójában egylényegű tagjai közé: míg a transznemű identitásokat elismeri az anatómia idejétmúlt gondolatának szemétdombra hajításával, a transzszemita (azaz a transz-gój határvonalat áthágó transzzsidó, transzgój és nembináris szemitikus) identitások létét alapjaiban kérdőjelezi meg. Ugyanakkor ha alaposan olvassuk a kötetet, rá kell jönnünk, hogy Faludi ciszzsidónormativitása befolyásolja azt is, ahogy apja transzneműségét értelmezi. Faludi gyanakodva nézi, ahogy a vészkorszakot átélt és Fidesz-szavazó patriótává vált apja lényegtelennek tartja az antiszemitizmus élő hagyományát és egyúttal azt a múltat, amit ő maga (vagy pontosabban a teste) a vészkorszakban átélt. Olyannyira nem akarja elfogadni apja zsidó tapasztalatának ilyetén queeringelését, hogy nemváltását ki nem mondva zsidó tapasztalata elfelejtése eszközének tekinti.

Faludi voltaképpen azt sugallja olvasóinak, hogy apja számára az átöltözés, az identitások performálása a túlélést és érdekérvényesítést szolgálja: például nyilasnak öltözve mentette ki szüleit a nyilasok fogságából, de a volt felesége új partnere ellen elkövetett erőszakot is felesége megvédéseként adta el sikeresen a rendőrségnek. Nem véletlenül lett a kötet központi szimbóluma a sötétkamra: Faludi a transz* identitás-kérdéskör jelképévé tette a retusálást, aminek mestereként apja „megváltoztatta” (saját értelmezésemben: queeringelte) múltját. A szerzőnő odáig jut apja transz* identitása iránti bizalmatlanságában, hogy nem átallja leírni, gyerekkorában nem érzékelte, hogy apja rosszul érezné magát a nemében, azt viszont igen, hogy „kémként” simult be az otthoni, „női” közegbe. Egyúttal bizalmatlan apja transitionje utáni nőiségével szemben is, hiszen megtagadja tőle, hogy éjszaka nyitva hagyja saját ajtaját, és ezzel elismerje az éjszaka meztelenül járkáló apja női mivoltát. Faludi tehát megtagadja transznemű apjától a nővériséget, a nők közti szolidaritást, holott nem nehéz elképzelnünk, apja biztonságához mennyire alapvetően szükséges volna, hogy Faludi anyjaként ismerje el, és így szülőanyja képét vele írja felül. Ez már csak annál is inkább fontos lenne a női identitását kivívó apának, hiszen haláláig kísérti az a sérelem, hogy a rabbik nem voltak elég férfiak ahhoz, hogy érvénytelenítsék felesége válási papírjait, és ezzel érvényesítsék az ő feleségével szembeni férfijogait.

Faludi nem másra enged következtetni, mint hogy apja nemváltása az adaptációs (túlélési) mechanizmus, ügyeskedés és színlelés eldönthetetlen elegye, amellyel a vészkorszakban átélt traumákat igyekszik emlékéből kitörölni, és lányához, valamint rajta keresztül volt feleségéhez való viszonyát átírni. Súlyos gondolatok ezek. A haladó progresszív nézetekkel mit sem törődő Faludi nem érti, hogy kizárólag az számít, ki minek vallja magát, és semmi jelentősége nincs annak, ki mit élt át. Senkinek sincs joga feltenni olyan kérdéseket, ki miért választ bármiféle identitást – ciszként Faludinak is kötelessége lett volna apja minden identitásformációját mint a leglényegibb igazságot elfogadni, és eljátszani az apja által ráírt szerepet attól függetlenül, őt mint zsidót és nőt hogyan érinti mindez. Minderre azért tértem ki ilyen részletesen, mert fontos tanulsága Faludi memoárjának, hogy bármely (jelen esetben zsidó) tapasztalat és identitás cisznormatív felfogása jó eséllyel maga után vonja egy vagy több másik (jelen esetben női) tapasztalat és identitás cisznormatív felfogását, ezért bár különböző mértékben vagyunk elnyomva (a transzzsidók a legjobban), nagyon fontos a transz*közösség valamennyi tagjának összefognia, hiszen problémáink ugyanabból a merev identitásfelfogásból erednek.

Nem állhatunk meg félúton: az utunk vagy az identitásszabadsághoz vezet, vagy visszahullunk a barbárságba

Hogy nézne ki az identitásszabadság azzal az elnyomó cisznormatív ideológiával szemben, amit Faludi képvisel? Először is jegyezzük meg, hogy Faludi azért pár lépést már tett a szabadság felé vezető úton nagyon sok más progresszív identitású aktivistához hasonlóan: bizonyos transz* identitásokat (nevezetesen a transzneműséget) jobban elfogad, mint másokat (a transzszemitikus identitásokat). Nézze el nekem a kedves olvasó, hogy továbbra is transzzsidó helyzetemből kiindulva reflektáljak a jelenlegi köztes állapot faramuci politikájára és emellett két lehetséges jövőképet: egy disztópiát és egy utópiát is felvázoljak.

Engedelmükkel azzal kezdem, hogy a korábbi írásomra érkezett visszajelzéseket veszem górcső alá, hiszen azok lakmuszpapírként mutatják a jelenlegi helyzet ellentmondásait. A rendkívül sokféle reakció közül leginkább az ütött szíven, hogy akadt olyan, aki antiszemitának bélyegezte írásomat és magát a transzszidó identitást. Ez keményen triggerelt, s zokogva feküdtem napokig az ágyamban, és bizony hosszú depressziós időszakot kellett átélnem, amiért ilyen fenyegető transzantiszemita támadások értek. Hát hogyan is lehetnék én antiszemita, aki azóta tudom, hogy gój származásom ellenére zsidó vagyok, hogy általános iskolás koromban uzsorás zsidónak öltöztem a farsangon, és ettől soha nem tapasztalt bizsergést éltem át? Hogyan lehetnék antiszemita én, aki a szemita helyreállító műtétet is vállalta? Hogyan lehetnék antiszemita én, aki annyira vonzódik a ciszzsidókhoz, hogy zsidópornófüggő lettem?

Azért is éltem meg olyan nehezen az engem ért antiszemitizmus-vádaskodásokat, mert azokat progresszív liberális, a transznemű mozgalomban részt vevő vagy azt támogató aktivistáktól kaptam, köztük számos transznemű személytől. Szögezzük le: ez szemforgató transz*-megosztó politika, ami elválasztja a széles transz* tábort ahelyett, hogy egyesítenénk erőinket. A normatív rendszer a jó transz*okat (jelen állás szerint a transzneműeket) a rossz transz*ok (többek közt a kevésbé ismert, újabban előbújt transzzsidók) ellen fordítja. Ez elfogadhatatlan minden valóban haladó szellemiségű ember számára. Kedves progresszívek, kérem, gondolkodjanak el egy kicsit: ha Önök szerint a transzzsidó identitás antiszemita, akkor a transznő identitás miért nem nőgyűlölő? Ha antiszemitizmus transzzsidó identitásunkat abból felismerni, hogy gerjedelmet érzünk a zsidó ruhadarabok és zsidó szenvedés gondolatára, akkor miért nem nőgyűlölet, ha transznő identitásunkra abból jövünk rá, hogy a szexi női ruhadarabok viselése és a nők szenvedése és alávetett státusza kelti fel vágyainkat? Ha antiszemitizmus zsidó agyról és zsidó lélekről beszélni, akkor miért nem nőgyűlölet női agyról és lélekről? (Bár a tudomány szerint nincsen férfi és női agy és a zsidó és gój agy közti nyilvánvaló különbséget is akadnak, akik megkérdőjelezik, én nem hiszek a tudományban, azt teljes egészében cisznormatív képződménynek tartom.)

Mondjuk ki: semmi alapja nincs, hogy elvi vagy etikai különbséget tegyünk transzzsidóság és transznőség között, semmi okunk bármelyiket kevésbé a vágyott ciszcsoport fetisizálásának és/vagy degradálásának tartani, mint a másikat. Semmilyen módon nem vehetőek komolyan azok az opportunisták, akik támogatják a transzneműeket, miközben antiszemitának titulálják a transzzsidókat. Természetesen megvannak a maga okai, hogy miért éri meg nekik ez a szemforgatás: a női test fétistárgyként kezelése elfogadottabb, mint a zsidóság fetisizálása. Ezek az alakoskodó, nyerészkedő álprogresszívek egyszerűen azt mondják, amivel érvényesülni tudnak, azonban csalódást kell nekik okoznom: nem sokáig tartható fent a transz* identitások közti különbségtétel és hierarchizálás.

Jóval nehezebb vitába szállni azokkal, akik kritikusak mind a transzzsidó, mind a transznemű identitás mindenhatóságával szemben, mert ezek a ciszfasiszta emberek legalább logikai képességekkel és elvekkel rendelkeznek. Ezek az elvek azonban az egyéni szabadság ellenségeivé teszik őket, hiszen az egyént és az identitást „társadalmi” kontextusban értelmezik, holott már Maggie Thatcher megmondta, hogy társadalom nem létezik, kizárólag egyének. Súlyosan és vészterhesen kollektivista felfogás, hogy a jelentések nem kizárólag az egyén birtokában vannak, és hogy az egyénen túl létezik bármi is. Bátorkodom kijelenteni, hogy ezen az úton nem szabad elindulnunk, mert a társadalom elképzelésének vasmarka barbarizmusba torkollik.

Amit én ajánlok, az épp eme sötét világkép ellentéte: az én utam az identitás felszabadítása bárminemű normatív középkori kontroll alól. Szerény véleményem szerint az emberi szabadság súlyos korlátozása azt mondani, hogy embercsoportok (nők, zsidók, fogyatékossággal élők, stb.) fetisizálása és fetisiszta fantáziáink tiszteletre méltó identitásként való elismertetése etikailag kifogásolható. Az identitások feudalisztikus kisajátítása helyett teremtsük meg az identitások szabad piacát! Ez az a gyönyörű új világ, amiért a forradalmi identitásválasztó mozgalom építő tagjai munkálkodnak.


A mi Messiásunk ♥. Fotó: NY Daily News/Felirat: Tumblr

Már elindultunk ebbe az irányba, de nem állhatunk meg félúton. A nők csoportjára már a fejlett, toleráns nyugaton rákényszerítették az inkluzivitást: végre elértük, hogy pénisszel rendelkező nővéreink a női öltözőket használhatják, nőként versenyezhetnek az olimpián, és semmilyen női térből nem rekesztethetnek ki. Ugyanígy el kell érnünk, hogy a ciszzsidóknak ne legyen monopóliuma a zsidó identitás felett, és kötelezően el kelljen ismerniük mindenkit zsidónak, aki annak vallja magát, és így tovább minden identitással. Le kell bontanunk a csoportok határait és magukat a csoportokat, hogy ne legyen senkinek arisztokratikus előjoga bármilyen identitás kisajátítása. Csak akkor lehetünk valóban szabadok, csak akkor fog kiteljesedni emberi mivoltunk, ha testünktől, származásunktól, átélt tapasztalatunktól függetlenül bármiféle identitást magunkénak tudhatunk, és ezt mindenki elismeri. Az identitásokat le kell választani mindenféle közösségi tapasztalatról, és a közösségi érzést meg kell szüntetnünk. Az egyén akkor lehet szabad, ha ezeket a bénító kötelékeket leveti magáról, és kedve szerint öltheti fel és veheti le bármelyik identitást, akár az ékszereit. Ha ez megtörténik, valóban eljön a történelem vége, hiszen az emberi nemnek nem lesz hova tovább fejlődnie.

Válaszúton állunk. Rajtunk múlik, melyik utat választjuk: a maradi, bigott baloldali kirekesztés és rabság útját vagy a liberális progresszív identitásszabadságét. Bízom benne, hogy a helyes útra lépünk, és a jutalmunk maga lesz a Kánaán.

IDENTITÁSSZABADSÁGGAL KAPCSOLATOS KIFEJEZÉSEK – GYORSTALPALÓ
  • transz* személy*: olyan személy*, akinek identitása valamely aspektusa (neme, etnikuma, faji hovatartozása, kora, stb.) nem egyezik meg azzal, amit a normák ráosztottak. Például transzkorúnak nevezzük azokat, akik más életkort éreznek magukénak, mint ami a születési időpontjuk és a jelen közt eltelt idő; transzneműnek nevezzük azokat, akik más neműnek tartják magukat, mint amit születésükkor az orvosok kijelöltek nekik. A transz* személy*ek egy része igyekszik a testét identitásához igazítani, de ez korántsem szükséges ahhoz, hogy valaki jogot formáljon a transz* identitásra. A transz* személy*ek a szabad identitásválasztás úttörői, a forradalom élharcosai. 
  • cisz* személy*: a transz* személy* ellentéte; olyan személy*, akinek identitása adott aspektusa (neme, etnikuma, faji hovatartozása, kora, stb.) megegyezik azzal, amit a normák ráosztottak. Például ciszfajú az az ember, aki emberként (és nem valamely állatként, növényként vagy tárgyként) azonosítja magát. Valaki lehet bizonyos vonatkozásban cisz (például ciszkorú), míg más vonatkozásban transz (például transzetnikumú). A ciszség retrográd, elnyomó, ellenforradalmi csökevény, aminek gyökerestől kell kiirtani az írmagját is az eljövendő szabad identitás forradalmi társadalmában.
  • cisznormativitás: az az elnyomó felfogás, miszerint egy egyén tulajdonságainak (például nemének, korának, etnikumának, faji hovatartozásának) vannak „társadalmi” jelentésekkel felruházott objektív ismérvei. A cisznormatív elképzelés szerint például az egyén korát adott időpontban a születése és az adott időpont közt eltelt idő határozza meg: egy 1976-ben született személy* 2016-ben tölti be a 40. életévét és nem lehet ettől eltérő korú, akkor sem, ha legbelül 8 évesnek érzi magát. Ezeknek a tulajdonságoknak különböző mértékben egyszerűek vagy bonyolultak, összetettek, nehezen meghatározhatóak és ellentmondásosak az ismérveik, mindenesetre a cisznormatív elképzelés szerint mindenképp vannak ismérveik, csak esetleg nincs ezekben egyetértés.
  • identitásszabadság: a cisznormativitás ellentéte; az a nézet, miszerint az identitásoknak nincs és nem lehet semmiféle ismérve az egyén érzését, illetve döntését leszámítva: bárki bármilyen identitást magáénak vallhat és azt nem hogy senki sem kérdőjelezheti meg, hanem mindenkinek kötelessége elismerni. Az identitásszabadság a szabad piac elvének kiterjesztése az identitásokra. A teljes identitásszabadság a kapitalizmus legfejlettebb fokának indikátora, vele együtt érjük el a történelem végét.
  • queeringelés: a merev identitáskategóriák, a binárisok fellazítása, például a nemi identitás queeringelése a férfi és női identitásokon kívül az azokat kombináló vagy azokon kívül eső, teljesen egyéni identitások megjelenítése, performálása. A queeringelés a bénító normáknak való ellenszegülés legtisztább formája, ezért is az egyik fő eszköze és ismérve az identitásszabadságnak

--------------------

Feró Dalma: Csak a szabad piac tudja elhozni az identitásszabadságot és a történelem végét (Gottmayer Lea Sára néven). Eredetileg megjelent a Reflektor.hu-n 2016. szeptember 15-én. Transzzsidó sorozatomhoz, melynek első és második része is olvasható, ld. az alábbi kommentáromat, értelmezésemet:

"Miért transzzsidó? Mert transzzsidók léteznek, ha nem is hívják így magukat. Ők az elvadult filoszemiták, akik fetisizálják és egyfajta polgárosodási eszközként magukévá igyekeznek tenni a zsidósághoz kapcsolt tulajdonságokat. Ők azok, akik például a Lauderbe járatják a gyerekeiket, hogy azok jobban tudjanak érvényesülni, és ezzel ráerősítenek a zsidósággal kapcsolatos sztereotípiákra, alátámasztva Adorno állítását, miszerint a filoszemitizmus gyakran az antiszemitizmus tükörképe, hiszen ugyanazokra a zsidókat csak rájuk jellemző tulajdonságokkal felruházó hiedelmekre épül.

A transzzsidó írások egyrészt ezeket az antiszemitizmusba hajló törekvéseket parodizálják.

A zsidóság és zsidó tapasztalat fetisizálásának másik aspektusa a zsidó szenvedés szimbolikus felhasználása. A holokauszt a késő kapitalizmus korában az egymással versenyeztetett, elismerésért küzdő csoportok kiemelt referenciapontja lett: a rendszerlogikát magukévá tévő kisebbségi politikák áldozati pozícióba helyezkedésének egyik legfontosabb retorikai fordulata a zsidók szenvedéséhez való hasonlítgatás. Ezzel a holokauszt egy felruházható tapasztalattá és egyben egymáson taposó elismerési küzdelmek jelölőjévé válik.

Egyes baloldali elképzelések liberális kooptációjának egyik jellegzetessége a Másik tapasztalatának fetisizálása akár könnyes szemű „beleérzés”, akár magunkénak követelés útján. A transzzsidóság mint paródia ezért analógiaként is működik: a transznemű (és az újabban megjelent transzfogyatékos, transzkorú stb.) identitáspolitika jogköveteléseinek visszásságaira is reflektál. A Transzzsidó kiáltvány egyébként konkrét transznemű elbeszélésekből vett át jellegzetes motívumokat és fordította át társadalmi nemről zsidóságra (zsidó és gój agy és lélek, zsidó ruhákhoz való vonzódás, zsidók bőre alá bújásának vágya, fétisbulik, pornó, jogosultságérzés), hogy felhívja arra a figyelmet, hogy amit a zsidósággal kapcsolatban – helyesen – antiszemitizmusként értelmezünk, azt a transzneműséggel kapcsolatban liberális oldalon ünneplik és forradalminak kiáltják ki."

2018\12\12 Feró Dalma

Válasz a Transzzsidó kiáltványra (Gottmayer Lea Sára néven)

Ha helyet is vívunk ki magunknak a zsidók közt, akkor is elidegenítő lehet számunkra a zsidó tereket uraló ciszzsidónormativitás: például amikor a ciszzsidók a holokausztról úgy beszélnek, mint olyasvalamiről, amit ők maguk vagy a felmenőik átéltek.

איך בין זייער גוט מיט די פינגערלאך

– Rabbi Shlomo Nowitsky

Rosenfeld Mirjam Ráhel Transzzsidó kiáltványának köszönhetően a transzzsidók (gój testbe született zsidók) végleg széttörték a szubkultúralét szűkös falait és kiléptek a nagy nyilvánosság fényére. Mirjam, akinek munkásságát nagyra becsülöm és szerencsésnek érzem magam, amiért közeli barátomnak tudhatom, nagyon fontos és bátor lépést tett mindannyiunkért. Úttörő jelentőségű műve után már nemcsak fétisbulikon oszthatjuk meg egymással a transzzsidóságunk miatt minket sújtó problémákat, hanem alapvető emberi jogként követelhetjük magunknak identitásunk és sajátos kultúránk elismerését. Ebben az újonnan kivívott nyilvánosságban fontos, hogy a transzzsidó közösségből minél többen legyünk láthatóak és minél többen hallassuk hangunkat a minket érintő közös ügyeinkben, hogy mozgalmunk a lehető leginkluzívabb (befogadóbb) legyen. Ezért szeretném megragadni az alkalmat, hogy Mirjam kiállásához szerény lehetőségeimhez képest hozzájáruljak: helyenként magyarázatot fűzzek hozzá, kiegészítsem és árnyaljam írását a konstruktív párbeszéd és transzzsidó szolidaritás nevében.

Kirekesztések metszéspontján

A transzzsidó lét egyik legmeghatározóbb élménye a kirekesztettség, marginalizáltság, elutasítottság, megbélyegzettség. Ahogy Mirjam is kiemelte történelmi jelentőségű kiáltványában, nekünk, transzzsidóknak különösen fájó, hogy a kirekesztést sokkal inkább a ciszzsidók (zsidó testbe született zsidók) részéről tapasztaljuk meg, mint a gójok részéről. A Transzzsidó kiáltvány elévülhetetlen érdeme, hogy szűkszavúsága ellenére igen érzékletesen (és kíméletlenül valóságosan) írja le a ciszzsidók közt (is) tapasztalható ciszzsidónormativitás és transzantiszemitizmus mibenlétét, ám sajnálatos módon egy szót sem szól a minket a transz* közösségen belül érő kirekesztésről. Ez annál is inkább égető űrt hagy sok transzzsidóban, hiszen ezek a kirekesztések nem egymástól függetlenül működnek, hanem összefüggnek egymással és fel is erősítik egymást.

Ezt a Transzzsidó kiáltványban tátongó hiányt a transz* hierarchiák létéről nagyon fontos orvosolni már csak azért is, mert maga a kiáltvány is egy kisebb transzzsidóellenes visszacsapást hívott életre. A reakciók igen vegyesek voltak: az értetlenségtől a suttyó (transz)antiszemitizmuson át az elbagatellizálásig. A legszívszorítóbb számomra azonban mindenképp a transznemű aktivisták és szövetségeseik részéről megnyilvánuló parázsló ellenszenv volt. Mi az oka ennek a zsigeri gyűlöletnek, és mivel érdemeltük ezt ki? Nem ugyanaz lenne a gyökere a problémáinknak? Miért tekintenek ránk a transzneműek természetes szövetséges helyett ellenségként? Sok transzzsidó barátom tette fel ezeket a kérdéseket a kiáltvány megjelenése kapcsán. Mivel saját speciális helyzetünk megértése elengedhetetlen a sikeres érdekérvényesítéshez, igyekszem ezekre a kérdésekre röviden felelni.

A transz* identitások, ezt ki kell mondanunk, jelen társadalmi helyzetben nem élveznek egyenlőséget egymással sem. Az általam is osztott, a kortárs elméletekre alapuló progresszív szemlélet szerint transz* emberek mindazok, akiknek az identitása (legyen az etnikai, faji, életkori, osztályhelyzetbeli, nemi identitás, avagy identitásunk bármely más szelete) nem egyezik meg (vagy nem teljesen egyezik meg) a társadalom által számukra kijelölt (etnikai, faji, stb) azonossággal. Ebből a transz* sokféleségből azonban szinte kizárólag a transznemű személyek láthatóak, és míg ők lassacskán kivívják maguknak a polgári tiszteletreméltóságot, addig a transzetnikumúaknak, transzfajúaknak, transzkorúaknak és transzosztályúaknak legfeljebb az jut, hogy szenzációként, amolyan posztmodern szörnyszülöttként jelenhetnek meg a bulvármédiában. Sőt mi több, ahogy a Transzzsidó kiáltvány utáni gyűlölethullám is bizonyítja, transznemű testvéreink maguk is megtagadnak bennünket.

Ennek az elkeserítő helyzetnek az okai minden bizonnyal a történelemben gyökereznek: a társadalom által ránk kényszerített kategóriák közül először a dzsender (társadalmi nem) kategóriái közti átjárhatóságot kezdték el megkérdőjelezni bátor aktivisták. Ők voltak a transz* mozgalom pionírjai: a transzneműek. Természetesen pár évtizeddel ezelőtt ők sem tudhatták, hogy a merev társadalmi kategóriák közti átjárás követelésében sok más transz* csoporttal is osztozni fognak, akik legbelső identitásának nem a nekik kijelölt dzsender (társadalmi nem), hanem éppen etnikumuk, fajuk, koruk vagy osztályuk nem felel meg. Mi sem természetesebb, mint hogy folyamatosan napvilágra kerülnek ezek a korábban ismeretlen, láthatatlan és elnyomott identitások, helyet követelve magunknak a széles és színes transz* ernyő alatt.

Ez azonban, úgy tűnik, nehéz küzdelem lesz. A transzneműek, akikben a transz* mozgalom élharcosait tisztelhetjük, sajnos ragaszkodnak az általuk már kivívott pozícióhoz. Kiábrándító tény, hogy egyes transznemű aktivisták éppen azért igyekeznek elhallgattatni minket és azért kiabálnak kígyót-békát a Transzszidó kiáltványra, mert attól tartanak, hogy a transznemű mozgalom sikerét veszélyeztetjük az újabban nyilvánosság elé került, így a társadalom számára szokatlanabb identitásunkkal. Mi sem bizonyítja jobban, hogy mi még náluk is elnyomottabbak vagyunk, mint hogy ők maguk is kegyetlenül elutasítanak minket. Bár analitikai szempontból teljesen érthető számomra a számos transzneműnél tapasztalt ordas transzantiszemitizmus, mégis megvisel érzelmileg a lefelé taposás eme megnyilvánulása. Mindezek ellenére elkötelezett vagyok amellett, hogy összefogjunk, és senkit se hagyjunk az út szélén. Számunkra, marginalizált transz*ok számára a helyzet nehézségét az adja, hogy a transznemű aktivisták számunkra példaképek és potenciális szövetségesek (hiszen elnyomásunkat ugyanaz a merev kategóriarendszer okozza), akik ugyanakkor küzdelmünket elutasítják és hátráltatják. E nehézséggel szemben kell megvívni harcunkat, hogy egy valóban befogadó és minden transz* identitásért kiálló transz* mozgalmat hozhassunk létre.

Interszekcionális transzszemitizmus

A különböző elnyomások bonyolult szövetét sok aktivista interszekcionalitásnak nevezi. A transzzsidók más transz* személyekhez (például a transzneműekhez), illetve ciszzsidókhoz való viszonya is ezt a sokrétű és szerteágazó interszekcionalitást (avagy az elnyomások egymással alkotott metszetét) példázza. Szeretném további példák segítségével még jobban kifejteni, hogyan működik ez a transzzsidók mindennapi rögvalóságában. A transzszemitizmus (a transzzsidók egyenlőségének ideája és mozgalma) interszekcionális továbbfűzésében többek közt a transznemű mozgalom eredményei és kiemelkedő alakjai vezérelnek, akik állócsillagként adják a viszonyítási pontot.

Az interszekcionális transzzsidó elmélet és gyakorlat egy olyan kortárs tudományos eredményekre épülő (és a Tumblrt is meghódító) megközelítés, amely meghaladja az antiszemitizmus korábbi leegyszerűsítő ciszzsidó megközelítéseit. A kortárs elméletek alapja az a felismerés, hogy a valódi probléma, amely többek közt a holokausztot okozta, nem az, hogy a társadalmi szinten megjelenő antiszemitizmus ideológiája minden egyes zsidót alacsonyabbrendűnek tart a nem zsidóknál. A valódi probléma a zsidó-gój binaritás (más néven szemitikus binaritás), vagyis hogy a társadalom a gój és a zsidó kategóriáját átjárhatatlan, élesen különálló, átmenetet vagy harmadik lehetőséget kizáró kategóriákként konstruálja meg. Így nem hagy teret sem a kategóriák közti könnyű mozgásnak, sem pedig a kategóriarendszert eleve megkérdőjelező identitásoknak, mint például a biszemitikus (azaz egyszerre zsidó és gój személy), aszemitikus (azaz olyan, aki nem helyezi el magát a szemitikus tengelyen), vagy akár queerszemitikus (azaz olyan valaki, akinek szemitikus identitása fluid, időben változik, egyik nap lehet zsidó, másik nap gój vagy akár biszemitikus vagy aszemitikus) identitásoknak.

Ez a transzinkluzív álláspont úgy tartja, hogy a zsidó és gój kategóriák ridegsége korlátozza az emberi szabadságot. Ebből logikusan következik, hogy az elnyomás megszüntetése az egyéni identitások felszabadításában és elismerésében rejlik, ami nem csak a transzzsidóknak és a transz-gój kategóriarendszert megkérdőjelezőknek, hanem a ciszzsidóknak (és nem mellesleg a transz- és ciszgójoknak is) is előnyére válna. Ez az elnyomások sokféléségét és bonyolultságát sokkal jobban integráló korszerű elmélet, mint a korábbi, ciszzsidók által dominált és transzzsidók hozzájárulását figyelmen kívül hagyó elméletek.

Természetesen a rengeteg transz és cisz identitás lehetséges kapcsolatait is teoretizálja az interszekcionális megközelítés. E paradigma szerint a transzzsidókat az elnyomás duplán sújtja, hiszen zsidók és transz*ok is vagyunk, így eggyel több elnyomásban részesülünk, mint a ciszzsidók. Meg kell küzdenünk azzal a pluszteherrel, hogy mindenkivel meg kell értetnünk: a transzzsidók zsidók, pont ugyanannyira, mint a ciszzsidók. Nincs és nem lehet köztünk semmiféle különbség, épp ezért kell a zsidóságnak a mi sajátos tapasztalatainkat a figyelem középpontba helyezni. Le kell küzdenünk a megbélyegző bigottságot, melynek következtében nem engedik be az izraelita felekezetbe való „betérést” formalitásának eleget nem tevő transzzsidókat a zsidó vallási terekbe. Ha helyet is vívunk ki magunknak a zsidók közt, akkor is elidegenítő lehet számunkra a zsidó tereket uraló ciszzsidónormativitás: például amikor a ciszzsidók a holokausztról úgy beszélnek, mint olyasvalamiről, amit ők maguk vagy a felmenőik átéltek. Véleményem szerint a holokauszt egy belső történés, belsőleg átélt privát érzés: mindenkinek megvan a maga holokausztja valamilyen formában.

Mivel a transzzsidók minden korosztályban, nemben, etnikumban, társadalmi osztályban és a világ minden országában a Vatikántól Szaúd-Arábián át Tibetig megtalálhatók, nem meglepő, hogy lehetnek egyben transzneműek, transzkorúak, transzosztályúak, transzfogyatékossággal élők, vagy a transz* ernyő más tagjai is. Ennek felismerése szintén az interszekcionalitás elméletét dicséri. Jómagam például transzvegán (hús-, tejtermék- és/vagy tojásevő vegán identitású), transzszűz (szexuális tapasztalattal rendelkező szűz identitású) és a transzzsidók körében nem ritka módon transztőkés (tőkével nem rendelkező tőkés identitású) is vagyok. A transz* ernyő széles tárházában a transzmeteoroktól a transz-Eiffel-tornyokon a transznemzetikonzultációkig számos olyan különös, ámde sok szenvedést és álmatlan éjszakát rejtő identitás lappang, amely arra vár, hogy az emberiség (beleértve a zsidókat) felfedezze és elismerje.

A transz* elmélet és gyakorlat jövője

Végezetül röviden visszatérnék a transz* mozgalom jövőjének kérdéséhez. Bár úgy tűnhet, hogy a transz* mozgalmat üstökösként vezető élcsapat, a transzneműek küzdelme belátható időn belül győzelemmel zárul (például a fejlett nyugaton, több amerikai államban óriási bírsággal sújtják azokat a bigott gyűlölködőket, akik nem az egyén nemi identitásának megfelelő személyes névmásokat használnak rá, a női WC-ket és női menedékházakat sorra nyitják meg a pénisszel rendelkező nők számára, már politikailag nem korrekt a terhességről és menstruációról mint női tapasztalatról beszélni, stb), kár lenne előre inni a medve bőrére. Hosszabb távon a transzneműek számára is előnyös, ha belátják, hogy a transz* ernyő kiszélesítése az ő érdekeiket is szolgálja. Üzenjük hát a transznemű aktivistáknak: ne álljatok a történelem rossz oldalán. Szépen kérünk, don’t rain on our parade, hagyjatok inkább minket Rihanna példáját követve az ernyőtök alá állni.

Szerencsére vannak már kísérletek az egyesülésre akadémiai és mozgalmi szinten egyaránt. A Transgender studies (transznemű stúdiumok) megtermékenyítő hatása érezhető olyan hazai transzzsidó értelmiségiek munkásságában, mint például Kóhn Hágár Benjamina és Löwy Izráel Slomó, akik a Transgender studies és a Jewish studies fúziójáért küzdenek. Nekünk, mozgalmároknak pedig az a dolgunk, hogy nem csak a transz* ernyő alatti, hanem az LMBTQIAP betűegyüttesben nekünk kijáró kényelmes helyet is végleg megszerezzük magunknak.

--------------

Feró Dalma: Válasz a transzzsidó kiátványra (Gottmayer Lea Sára néven). Eredetileg megjelent a Reflektor.hu-n 2016. május 23-án. Transzzsidó sorozatomhoz, melynek első és harmadik része is olvasható, ld. az alábbi kommentáromat, értelmezésemet:

"Miért transzzsidó? Mert transzzsidók léteznek, ha nem is hívják így magukat. Ők az elvadult filoszemiták, akik fetisizálják és egyfajta polgárosodási eszközként magukévá igyekeznek tenni a zsidósághoz kapcsolt tulajdonságokat. Ők azok, akik például a Lauderbe járatják a gyerekeiket, hogy azok jobban tudjanak érvényesülni, és ezzel ráerősítenek a zsidósággal kapcsolatos sztereotípiákra, alátámasztva Adorno állítását, miszerint a filoszemitizmus gyakran az antiszemitizmus tükörképe, hiszen ugyanazokra a zsidókat csak rájuk jellemző tulajdonságokkal felruházó hiedelmekre épül.

A transzzsidó írások egyrészt ezeket az antiszemitizmusba hajló törekvéseket parodizálják.

A zsidóság és zsidó tapasztalat fetisizálásának másik aspektusa a zsidó szenvedés szimbolikus felhasználása. A holokauszt a késő kapitalizmus korában az egymással versenyeztetett, elismerésért küzdő csoportok kiemelt referenciapontja lett: a rendszerlogikát magukévá tévő kisebbségi politikák áldozati pozícióba helyezkedésének egyik legfontosabb retorikai fordulata a zsidók szenvedéséhez való hasonlítgatás. Ezzel a holokauszt egy felruházható tapasztalattá és egyben egymáson taposó elismerési küzdelmek jelölőjévé válik.

Egyes baloldali elképzelések liberális kooptációjának egyik jellegzetessége a Másik tapasztalatának fetisizálása akár könnyes szemű „beleérzés”, akár magunkénak követelés útján. A transzzsidóság mint paródia ezért analógiaként is működik: a transznemű (és az újabban megjelent transzfogyatékos, transzkorú stb.) identitáspolitika jogköveteléseinek visszásságaira is reflektál. A Transzzsidó kiáltvány egyébként konkrét transznemű elbeszélésekből vett át jellegzetes motívumokat és fordította át társadalmi nemről zsidóságra (zsidó és gój agy és lélek, zsidó ruhákhoz való vonzódás, zsidók bőre alá bújásának vágya, fétisbulik, pornó, jogosultságérzés), hogy felhívja arra a figyelmet, hogy amit a zsidósággal kapcsolatban – helyesen – antiszemitizmusként értelmezünk, azt a transzneműséggel kapcsolatban liberális oldalon ünneplik és forradalminak kiáltják ki."

2018\12\12 Feró Dalma

Transzzsidó kiáltvány (Rosenfeld Mirjam Ráhel néven)

A Magyarországon akár több tízezer embert is érintő transzzsidóság a transzneműséggel együtt az emberi sokféleség és változatosság csodálatosságára hívja fel figyelmünket.

A zsidóság napjainkban egyre többféle identitást felölelő átfogó kategória. Nem új jelenség, hogy eleddig marginalizált zsidó hangok helyet követelnek maguknak a zsidóság mibenlétéről szóló közbeszédben. Amikor új zsidó hangok (misznágedek, mászkilok, cionisták, reformzsidók, a kulturális hagyományokat ápoló világi zsidók, nők és fekete zsidók, stb.) saját speciális helyzetüket és problémáikat tematizálják a zsidóságon belül, elengedhetetlen, hogy valamennyi zsidó újra átgondolja zsidóságát. Most egy egészen a mai napig megtagadott csoport, a transzzsidók (gój testbe született zsidók) eddig elhallgattatott hangján szólalok meg, hogy helyet és egyenlő jogokat követeljünk magunknak a zsidóság asztalánál.

Transzzsidó identitás

Ahogy minden csoport, a transzzsidók is igen sokfélék. Különböző életkorban és különböző módokon ébredünk rá arra, hogy annak ellenére vagyunk zsidók, hogy nem vagyunk zsidó származásúak. Néha a környezetünk előbb észleli és tudatja velünk, hogy nem illeszkedünk megfelelően a gój kategóriába: sokszor családtagjaink, barátaink, vagy ismerőseink megbélyegeznek vagy bántanak minket, amiért áthágjuk a gój–zsidó-határvonalat. Sok transzzsidó traumatikus tapasztalata például, amikor megvetően közlik velünk, hogy mindig zsidóskodunk, amikor pénzről van szó, vagy hogy olyan zsidósan tudunk jajveszékelni nemlétező sérelmeinken. Transzzsidó mivoltunk miatti diszkriminációt tehát hamarabb is tapasztalhatunk, minthogy felismernénk és másokkal elismertetnénk, hogy nem félresikerült gójok, hanem transzzsidók vagyunk, akiket a természet fintora rossz testbe zárt. Valódi énünk felismerése persze úgy is végbemehet, hogy környezetünk mit sem sejt belőle.

Legbelső zsidóságunk felismeréséhez a pénz iránti vonzódásunk mellett a zsidó agy és zsidó lélek más jellegzetességeinek felismerése is hozzájárul. Sokan közülünk úgy indulnak el ezen az úton, hogy leküzdhetetlen vágyat éreznek, hogy megérintsenek fekete kaftánokat, kipákat és tálitokat, vagy éppen ciceszeket. Nem bírván ellenállni a kísértésnek, eleinte otthon, titokban húzzuk magunkra a zsidó ruhadarabokat, s szégyenkezve hódolunk szenvedélyünknek, miközben kielégülést is nyerünk kínzó késztetéseinkre. A zsidós külső illúziója azonban egy idő után már nem elég és tovább kell lépnünk a transition (átmenet) felé. Azon transzzsidóknak, akik belső zsidóságukat zsidókkal való kapcsolatok ösztönös keresésében kezdik el megélni, sokat segít a transition felé vezető út megtalálásában az a mindent elsöprő vágyunk, hogy zsidó partnerünket ne csak a bibliai értelemben ismerjük meg, hanem bőre alá bújhassunk. Napjainkban szerencsére szélesebb körben ismertek a zsidófétis-bulik és a zsidópornó, amelyek sokunknak segítettek zsidóságunk felismerésében

Transition (Átmenet)

A transzzsidók számára a transition azt jelenti, hogy életünket, beleértve többek közt nevünket és külsőnket zsidó identitásunkhoz igazítjuk, és magunk mögött hagyjuk gój énünket. A transition számunkra nem azonos a betéréssel, hiszen mi mindig is zsidók voltunk, zsidónak születtünk: a vallási rítusokban való részvétel számunkra nem a zsidóság felvételét, hanem annak megerősítését jelenti. Ezért fontos számunkra, hogy részesülhessünk olyan zsidó rítusokban, amelyek figyelembe veszik helyzetünket és ehhez mérten nem betérőként kezelnek bennünket.

Mivel transzzsidóságunknak gyakran testi tünetei is vannak (testi diszfória), a transition is sok esetben – de nem szükségszerűen – magában foglal ún. szemita visszaállító műtéteket. Ezek magukban foglalják a szemita arcvonásokat kialakító plasztikai műtéteket, például orrcsontpótlást és szőrbeültetést, valamint a bal alkarra tetovált sorszámokat. A transition – testi komponensével vagy anélkül – gyakran felerősíti a már eleve bennünk lévő zsidó tulajdonságainkat: sok transzzsidó számol be arról, hogy bár micvója (vagy bász micvója) után egyre féktelenebb szexuális vágyakat tapasztalt és egyre jobban hatalmába kerítették a kozmopolita ideológiák, sőt, a világuralom iránti vágy. Ez persze pusztán azt erősíti meg, hogy bár zsidónak születtünk, akkor tudunk legjobban zsidóként és emberként kiteljesedni, ha szabadon hagyják megélni zsidó identitásunkat.

Transzantiszemitizmus és ciszzsidónormativitás

Éppen ezért sérti legalapvetőbb emberi méltóságunkat, hogy nem mindenki ismeri el zsidóságunkat. A zsidóságról való közgondolkodást áthatja a ciszzsidónormativitás, vagyis hogy ’zsidó’ alatt a legtöbb ember ciszzsidót, azaz zsidó testbe született zsidót ért, miközben a transzzsidók láthatatlanok maradnak. A transzzsidók lassú láthatóvá válásával azonban egyre jellemzőbb a transzantiszemitizmus, azaz a transzzsidókkal szembeni előítéletek és gyűlölet is. Talán ezek miatt a súlyos előítéletek miatt lehet, hogy sokunk a transition után is irigykedve tekint a ciszzsidókra. Nekünk, transzzsidóknak különösen fontos ezzel a témával foglalkoznunk és ezeket a problémákat a zsidóságról folyó közbeszéd középpontjába helyezni.

Különösen fájó, hogy nagyon sok bántást és kirekesztést nem a gójoktól, hanem saját privilégiumaikat fel, illetve el nem ismerő ciszzsidóktól tapasztalunk. Az ún. transzzsidó-kirekesztő radikális zsidók (angolul Transjew-Exclusionary Radical Jews, TJERJ) bigottsága a nácikat is megszégyeníti: azzal, hogy nem ismernek el minket zsidóként ugyanúgy kirekesztenek minket, ahogy a nácik is megvonták a zsidóktól emberségüket. A transzzsidók ma kettős elnyomás alatt élnek: egyrészt megtapasztaljuk a valamennyi zsidót érő antiszemitizmust, emellett sújt bennünket a transzantiszemitizmus csúf valósága.


A transzzsidók élete nem csak játék és mese (részlet a Family guyból, https://www.youtube.com/watch?v=W9E019LIxSg)

Bár felmenőink nem élték át a vészkorszakot (soát, holokausztot), mi pedig nem éltük meg azokat a generációs konfliktusokat, amelyeket sok ciszzsidó társunk átél, sokan megtapasztaljuk például a szőrbeültetés és a felnőttkori körülmetélés fájdalmát. Annak ellenére, hogy a transzzsidók gyakran különösen erős beleérző képességgel bírnak és sokan úgy éljük meg, mintha valóban átéltük volna a soát (holokausztot), ez a tapasztalatunk sem marad megkérdőjelezetlen. A transzzsidókat transzságuk miatt érő erőszak része tehát nemcsak identitásunk, hanem tapasztalatunk megkérdőjelezése is.

Egy másik nehézség, amelyet át kell élnünk a párválasztás terén mutatkozik meg. Nekünk, ciszzsidókhoz vonzódó transzzsidóknak meg kell küzdenünk azzal, hogy rengeteg ciszzsidó azért nem akar minket párnak, mert transzzsidók vagyunk. Bár van sok olyan ciszzsidó, aki megérti halmozottan hátrányos helyzetünket, a párkapcsolat illetve házasság gyakran egy olyan határ, amelyet nem engednek minket átlépni. Ez a transzantiszemitizmus sokunkat megakadályoz abban, hogy teljes értékű zsidóként élhessünk zsidó közösségekben és ezért súlyosan sérti alapvető emberi jogainkat.

Elengedhetetlen tehát, hogy transzzsidóként ne csak a valamennyi zsidót érő antiszemitizmus ellen lépjünk fel, hanem a ciszzsidók körében is igen elterjedt transzantiszemitizmus ellen is. Fontos a zsidó közösségekben tudatosítanunk, hogy nem csak a Tórával és a vallási rítusokkal kell foglalkozniuk, hanem a transzzsidók zsidó közösséget gyengítő kirekesztésével. Ez korunk egyik legnagyobb zsidók elé tornyosuló kihívása.

Transzzsidó mozgalom

A múltban a transzgójok sokkal fontosabb szerepet vállaltak a zsidó és gój kategóriák közti szabad mozgás jogának vindikálásában. Itt az idő, hogy mi, transzzsidók is hallassuk a hangunkat és kivívjuk identitásunk méltó elismerését. A Magyarországon akár több tízezer embert is érintő transzzsidóság a transzneműséggel, transzkorúsággal, transzfajúsággal és transzfogyatékossággal együtt az emberi sokféleség és változatosság csodálatosságára hívja fel figyelmünket. A transzzsidóknak élére kell állniuk annak a mozgalomnak, amely ezen csoportok egyenlő jogaiért és elismeréséért küzd. Bízom benne, hogy közösen elérhetjük céljainkat.

A szerző az írást eredeti jiddisből fordította.

------------

Feró Dalma: Transzzsidó kiáltvány (Rosenfeld Mirjam Ráhel néven). Eredetileg megjelent a Reflektor.hu-n 2016. május 4-én. Transzzsidó sorozatomhoz, melynek második és harmadik része is olvasható, ld. az alábbi kommentáromat, értelmezésemet:

"Miért transzzsidó? Mert transzzsidók léteznek, ha nem is hívják így magukat. Ők az elvadult filoszemiták, akik fetisizálják és egyfajta polgárosodási eszközként magukévá igyekeznek tenni a zsidósághoz kapcsolt tulajdonságokat. Ők azok, akik például a Lauderbe járatják a gyerekeiket, hogy azok jobban tudjanak érvényesülni, és ezzel ráerősítenek a zsidósággal kapcsolatos sztereotípiákra, alátámasztva Adorno állítását, miszerint a filoszemitizmus gyakran az antiszemitizmus tükörképe, hiszen ugyanazokra a zsidókat csak rájuk jellemző tulajdonságokkal felruházó hiedelmekre épül.

A transzzsidó írások egyrészt ezeket az antiszemitizmusba hajló törekvéseket parodizálják.

A zsidóság és zsidó tapasztalat fetisizálásának másik aspektusa a zsidó szenvedés szimbolikus felhasználása. A holokauszt a késő kapitalizmus korában az egymással versenyeztetett, elismerésért küzdő csoportok kiemelt referenciapontja lett: a rendszerlogikát magukévá tévő kisebbségi politikák áldozati pozícióba helyezkedésének egyik legfontosabb retorikai fordulata a zsidók szenvedéséhez való hasonlítgatás. Ezzel a holokauszt egy felruházható tapasztalattá és egyben egymáson taposó elismerési küzdelmek jelölőjévé válik.

Egyes baloldali elképzelések liberális kooptációjának egyik jellegzetessége a Másik tapasztalatának fetisizálása akár könnyes szemű „beleérzés”, akár magunkénak követelés útján. A transzzsidóság mint paródia ezért analógiaként is működik: a transznemű (és az újabban megjelent transzfogyatékos, transzkorú stb.) identitáspolitika jogköveteléseinek visszásságaira is reflektál. A Transzzsidó kiáltvány egyébként konkrét transznemű elbeszélésekből vett át jellegzetes motívumokat és fordította át társadalmi nemről zsidóságra (zsidó és gój agy és lélek, zsidó ruhákhoz való vonzódás, zsidók bőre alá bújásának vágya, fétisbulik, pornó, jogosultságérzés), hogy felhívja arra a figyelmet, hogy amit a zsidósággal kapcsolatban – helyesen – antiszemitizmusként értelmezünk, azt a transzneműséggel kapcsolatban liberális oldalon ünneplik és forradalminak kiáltják ki."

2018\11\14 Feró Dalma

Hagyjunk fel az áldozatiság kultúrájával, a jobboldal ezt a meccset is megnyeri - Interjú Susan Faludival (Hvg.hu)

Susan Faludi Pulitzer-díjas újságíró Előhívás (In the Darkroom) című kötetében elidegenedett apja életét igyekszik feltárni, aki 76 évesen jelentette be, hogy nemváltoztató műtéten esett át. A nyomozás során Faludi az identitás alapvető kérdéseit egyebek közt a magyarság, zsidóság, nem(iség) témáján keresztül járja körül. Az íróval Budapesten beszélgettem az identitás kettős természetéről, az áldozatiságkultúra veszélyeiről, a férfiasság válságáról és a jobboldali populizmus erősödéséről.

F. D.: Arra is rámutat, hogy az identitáspolitika – akár a transznemű, akár a nemzeti – az áldozatiság és hősiesség narratíváját teszi magáévá, miközben nagyon gyakran egyfajta brutalitás is jellemzi. Mi vezethetett ehhez az áldozatiságkultúrához, és hogyan lehetne kilépni belőle? Ez a feminizmus számára is fontos kérdés lehet.

S. F.: Igen, ez nagyon sok más mozgalmat érint. A feminizmusban is előkerül időről időre, jelenleg például a #metoo kampány kapcsán sok feminista fejezte ki aggodalmát, hogy nem jó út a szexuális áldozatiság témájára szűkíteni a nőmozgalmat és egyoldalúan láttatni a szexuális tapasztalatot. De nem csak a feminizmusról van szó. Ma mindenki az áldozatiság nyelvét használja. Az Egyesült Államokban múlt hónapban a szenátus igazságügyi bizottságának meghallgatásán az egyik legfelsőbb bírósági jelölt tizenéves korában vélhetően elkövetett nemierőszak-tételéről volt szó. A republikánus szenátorok borították az asztalt azzal, hogy magukat nevezték a valódi áldozatoknak. Lindsey Graham szenátor például bejelentette: neki fehér férfiként mindig azt mondták, hogy hallgasson, de nem fog többé hallgatni. A jobboldal, különösen az alt-right elsajátította azt a gondolatot, hogy a feminizmus elférfiatlanította és áldozattá tette őket. Félelmetes, hogy egyre több országban vezet mindez egy erős vezér megválasztásához, aki aztán mindenkinek megmondja, hogy mit csinálhat.

Én ahhoz szeretnék visszatérni, amit mindig is szerettem a feminizmusban, nevezetesen hogy bár valóban nagyon sokféle módon áldozattá tettek bennünket, ez nem szabad, hogy az identitásunkká váljon, hiszen azért küzdünk, hogy nagyobb cselekvési terünk legyen, hogy legyen valamennyi kontrollunk az életünk, a testünk, a cselekedeteink felett, hogy ne csak az határozzon meg minket, amit tettek velünk, hanem az is, amit mi teszünk. A felszabadítás nem csak arról szól, hogy legyen választásunk, hanem arról is, hogy felelősséget vállalhassunk a társadalomban. Úgy gondolom, hogy valamennyi társadalmi igazságosságért küzdő mozgalomban újra és újra emlékeztetnünk kell magunkat, hogy ez a végcélunk, nem pedig az áldozatidentitás.

F. D.: Közel 20 évvel ezelőtt az amerikai férfi elárulásáról írt könyvet. Mit értett ezen? Mit gondol a férfiak cserbenhagyásáról a közelmúltbeli politikai folyamatok fényében az Egyesült Államokban és azon túl?

S. F.: A férfiasság válságának nevezett jelenségről, a 90-es évek népszerű témájáról írtam ebben a bizonyos Stiffed (Átverve) című kötetben, ekkor kezdtek amerikai férfiak tömegesen panaszkodni arra, hogy a feminizmus „elvette a jogaikat”. Arra mutattam rá a könyvben, hogy nem a feminizmus vette el a jogaikat, hanem a férfiak és a társadalom közti társadalmi szerződés bomlott fel. A második világháború után az amerikai férfiak azt az ígéretet kapták, hogy ha jó kenyérkeresők, lojálisak a munkáltatójukhoz és felelősen szolgálják a társadalmat, akkor biztos munkahellyel és családi élettel díjazzák őket. A 90-es évekre azonban nagy ívű gazdasági és társadalmi folyamatok hatására ezek az ígéretek összeomlottak, megszűnt a létbiztonságot nyújtó jóléti állam.

Ez az 1999-ben megjelent kötet sajnos újra releváns lett a Trump-korszakban. A riportkészítés során szembeötlő volt a dühös fehér férfiak elburjánzása, akiket a jobboldali politika arra buzdított, hogy minden nehézségükért a nőket, kisebbségeket és bevándorlókat hibáztassák. Nagyon sokan panaszkodtak Hillary Clintonra, aki bár csak a first lady volt akkor, az életüket tönkre tévő szörnyűséges feminista gonosz megtestesülésének látták. Előreugorva az időben azt látjuk, hogy a 2016-os elnökválasztási kampányban Trump, a dühöngő férfiasság megtestesülése a feminizmus szimbólumává tett Hillary Clintonnal mérkőzött meg. Donald Trump legfőbb vonzereje autoriter apafigura voltában állt, aki nem tűri el többé a feminista halandzsát, újra a férfiak kezébe adja az irányítást, a Clintonhoz hasonló nőket pedig az otthon falai közé küldi vissza. Annyira húsbavágó téma ez a mai politikai légkörben, hogy a kiadóm jövőre új előszóval adja ki újra a kötetet.

Az interjú a Hvg.hu-n jelent meg, a teljes írás itt olvasható. 

2018\11\13 Feró Dalma

Schmitt Pál után szabadon? A kultúra és a gender témájában sem kellene, hogy "minden menjen"

Csúnya schmittelgetésre derült fény az ellenzéki szubkultúra egyik szegletében. Ahogy a Mérce mésfél hete igen visszafogottan hírül adta, rendszeres vendégszerzőjük, Zsurzsán Anita “egy tudományos konferencián felolvasott szövegében több más szöveggel való hosszas egyezés fedezhető fel”, valamint számos, a Mércén megjelent cikkében is hosszabb szövegrészeket emelt át szó szerint nem magyar nyelven megjelent cikkekből. Kicsit szókimondóbban úgy fogalmaznám meg: ilyen durva sorozatos plágiumot én még életemben nem láttam.

A csalásban és kóklerkedésben nem annyira a csalók és kóklerek személye érdekes, hanem inkább az, hogy mi teszi működésüket lehetővé. Jelen esetben sem Zsurzsán érdekes, hanem hogy az esete mit mond el saját ellenzéki közegéről.

Az első kérdés, ami felmerül, hogy történt-e felelősségvállalás, követi-e vajon mélyebbre ható reflexió az esetet. A plagizált előadásnak helyet adó konferenciát szervező alapítvány, nevezetesen a Progress Alapítvány nevében Ágh Attila a plágiumgyanúra az alábbi választ írta: “Zsurzsán Anita előadásában elhangzott hiányosságok és pontatlanságok nyilván korrigálásra kerülnek, amikor a szerző elkészíti a tanulmányt. Az Alapítvány nem foglalkozik plágium eljárással, a magunk részéről az ügyet lezártnak tekintjük.” Másnapra a Progress Alapítvány az előadásról készült videóját eltávolította az internetről. (Sebaj, azóta más visszarakta, nem sikerült eltüntetniük a bizonyítékot.) Hogy a Zsurzsánt korábban konferenciákra hívó tudományos intézetek, folyóiratok, szakkollégiumok folytatnak-e utólag vizsgálatot, hamarosan eldől. Egyelőre az érintettek közül - legalábbis amiről tudni lehet - Zsurzsán egyeteme kezdett vizsgálat lefolytatásába. Hogy a Mérce mennyire veszi komolyan az önvizsgálatot elég jól jelzi, hogy jelen cikket nem akarták lehozni, mivelhogy Zsurzsán az ő szerzőjük is volt és ezért találva érzik magukat.

Már az is kínos kérdés, hogy egyáltalán hogyan jutottunk idáig, miért nem leplezték már le korábban Zsurzsánt. Annál is inkább, mert szinte kiverte az ember szemét, hogy itt valami nincs rendben. A szóbanforgó előadás egymás mögé illesztett, logikailag össze nem kötött blokkokból állt, bonyolult körmondatokkal és fogalmakkal, gyakran magyartalan szintaxissal, miközben nem volt letisztázott és egységes fogalmi keret, csak nagy összevisszaság, mindez felolvasva. Időnként egy-egy ékegyszerűségű “a kormány rossz” kiszólás, ami sehogy sem volt összhangban a felhasznált gondolatok komplexitásával. Három ember pár óra gúglizással az előadás szinte minden mondatának eredetijeit megtalálta. (Lásd a cikk végén összeállításunkat arról, hogy melyik rész honnan lett plagizálva.) Pofon egyszerű volt, még úgy is, hogy nem ismertük a lopott szövegeket, nekem pedig még a téma is távol áll a szakterületemtől.

A kóklerkedést lehetővé tévő talán legfontosabb tényező a jóságos progresszívek vs. gonosz jobboldaliak értelmezési keret, amely áthatja a szinte teljes ellenzéki közeget. Zsurzsánnak elég volt magát kommunistaként brandelnie és hangosan lenáciznia majd’ mindenkit ahhoz, hogy mint “baloldalit” komolyan vegyék egyes körökben. Pedig nevetségesen átlátszó volt ez a kép. Kommunista imidzsét a csúcsdivatmárkák kiköpte kommunista jelképek és poszt-szovjet ruhák viseléséből, Frida Kahlo popikonná válásán való örömködésből és hasonló jellegű önreprezentációkból építgette - hiszen, ahogy írta, “a komcsik is lehetnek lenyűgözőek (glamorous)”. Csak a látszat, csak a külsőségek, csak az önbranding. Nagyjából annyira volt hiteles kommunista, mint amennyire elhiszi bárki is, hogy egy transzvesztita-showban nők lépnek fel. Üres performativitás, semmi más. Emellé csak annyit kellett tennie, hogy elég hangosan bizonygatta a “progresszió” iránti elköteleződését, mivel mással, mint színvonaltalan erényfitogtatással. Érvényesülésében nagyon is előnyt jelentett, hogy nácinak, fasisztának, vagy féregnek nevezte azokat is, akik vele ellentétben nem a kultúrharcos logikában vélték megtalálni baloldaliságukat.

Baloldaliság a közösségi média legmélyebb bugyrai szerint (Fotó: Getty Images)

A kép része persze a tokenizáció, a dísznők panelekbe ültetése, ami nyilvánvalóan nem a hozzáértésen alapszik, hanem a rendezvény legitimálásán. (Itt persze a tágabb intézményi struktúrával is van probléma, nem csak magával a dísznő-ültetéssel.) Többnyire ugyanilyen a tokenizáló hozzáállással foglalkoznak a kulturális témákkal - Zsurzsán is elsősorban kulturális témában folytatta áldatlan tevékenységét. A kultúra a politikai kisvállalkozók számára nem elég fajsúlyos téma ahhoz, hogy legalább annyira értsenek hozzá, hogy a 100% bullshitet kiszűrjék, remek terep hát a szélhámoskodásra. Talán csak a gendernek nevezett fikció vonzza jobban a semmihez sem értő performereket, ahol a progresszió nevében végképp “minden megy”. Nem véletlen, hogy a közelmúltban a kormányoldal által belengetett kánon-revízió és a gender studies akkreditációk megszüntetése volt az a két téma, amelyekre az ellenreakciók túlnyomó többsége még a kormány kommunikációjánál is színvonaltalanabb volt. (Az egyik mélypont éppen Zsurzsán Anita “Lopni bármit el tudtok, csak a kultúránkat nem” című cikke, amelyben olyan mondatok szerepeltek, mint például “A művészet ugyanis természete szerint igaz, autonóm, reflexív és kritikus.” De ne menjünk ebbe bele.) Ezen viták végtelen színvonaltalansága mutatja meg talán a legjobban, hogy a progresszivitás kontra reakciósság értelmezési keret az intellektuális silányság egyik melegágya.

Ez a kérdés persze tovább vezet, a tudományos és kulturális szférát, az intézményrendszereket, az ún. civil szférát és finanszírozását érintő alapvető kérdésekről van szó. Nem egyes személyekről szól ez, Zsurzsán itt csak a felszínre kibukó példa, hanem hogy milyen érdekeket szolgál ezeknek a kereteknek a fenntartása. Megírtam korábban, mi az a tágabb kontextus, amelyben a hasonló szélhámosság burjánzik (és amelyben egyesek még a plágiumot is mosdatják, mintha a plágium leleplezése is csak egy “gyűlölködő” támadás lenne). Ennek fényében érdemes értelmezni az esetet, illetve az eset kapcsán ezeket a strukturális kérdéseket átgondolni.

-----------------------

Szeretnénk plágium eljárás lefolytatását kérni Zsurzsán Anita 2018. október 4-én a Progress Alapítvány Neoliberalizmus és neopopulizmus c. konferenciáján a Kossuth Klubban elhangzott előadása miatt.

Az előadó szinte minden mondata szó szerinti átvétel több szerzőtől (elsősorban Henry A. Girouxtól és Janet Wolfftól), akiket meg sem említ idézés előtt. Az előadásban nevesített idézetek többször nem jelzett nagyobb forrásszövegek saját idézetei. Amellett, hogy semmilyen jelzést nem tesz arra, hogy néha több (Wolff esetében pedig - néhány rövid kiszólástól eltekintve 10!) percig egy-egy forrásszöveg fordítását olvassa fel szóról-szóra, bizonyos retorikai eszközökkel (pl. Girouxnál az előadás stílusához igazított mondatszerkezet, illetve az “ugye” szócska betoldása, Wolffnál For example” helyett - “hogy egy példát említsek”, stb.) erősíti annak illúzióját, hogy saját gondolatmenetről van szó.

Az alábbiakban az előadás videója (https://youtu.be/5FCyPAyjmlg)* (a Progress Alapítvány által eltávolított videó helyett itt az újra feltett videó linkje:
https://www.youtube.com/watch?v=4LwYVoSpElk) idejéhez adjuk meg a plagizált szövegrészleteket.

Kifejezett kérésünk, hogy mi ne legyünk nevesítve.

Üdvözlettel,

Bajusz Orsolya
Feró Dalma
Zemlényi-Kovács Barnabás

--------------------------

1:45-től 2:01-ig: Henry A. Giroux: Twilight of the Social
(Az előadás első mondata ugyan nem idézet, de a bekezdés gondolatmenetét követi, némileg saját szavakkal és kibővítve)

2:02-től 3:10-ig Henry A. Giroux: Neoliberalism’s War on Democracy (https://truthout.org/articles/neoliberalisms-war-on-democracy/)

5:10-től 5:45-ig Henry A. Giroux: Twilight of the Social

5:45-től 6:04-ig (illetve 6:19-től 6:30-ig) Henry A. Giroux: Neoliberalism's War on Higher Education

“Critical thinking and a literate public have become dangerous to those who want to celebrate orthodoxy over dialogue, emotion over reason, and ideological certainty over thoughtfulness.63 Hannah Arendt's warning that "it was not stupidity but a curious, quite authentic inability to think" at the heart of authoritarian regimes is now embraced as a fundamental tenet of Republican Party politics.”

6:04-től 6:19-ig Henry A. Giroux: Austerity and the Poison of Neoliberal Miseducation symplokē, Vol. 22, No. 1-2, Austerity (2014), pp. 9-21

"that is increasingly constituted within an educational landscape that reduces thinking to a burden and celebrates civic illiteracy as foundational for negotiating a society in which moral disengagement and political corruption go hand in hand."

6:49-től kb 7:47-ig Janet Wolff: The Social Production of Art

 

7:47-től 8:19-ig közvetlen folytatás - Janet Wolff: The Social Production of Art

 

8:49-től 10:07-ig (közvetlen folytatás a detroit-i kiszólás után) Janet Wolff: The Social Production of Art

10:07-től 10:51-ig Janet Wolff: The Social Production of Art

 

11:04-től 12:20-ig: Janet Wolff: The Social Production of Art

 

12:20-tól 13:27-ig Janet Wolff: The Social Production of Art

14:14-től 14:38-ig: Janet Wolff: The Social Production of Art (itt visszaugrik a 12:20-nál lévő szöveghelyhez)



14:37-től 15:00-ig A Gardner-idézetet szintén Janet Wolfftól veszi:

 

16:04-től 16:22-ig Janet Wollff: The Social Production of Art

 

16:24-től Scott Lash és Celia Lury könyvét (Global Culture Industry: The Mediation of Things) annak fülszövegének elemeivel (pl. “This book is set to become a dialectic of enlightenment for the age of globalization.”), egy book reviewból vett részlettel, és a saját előszavából vett szó szerinti szövegrészletekkel mutatja be.

16:55-től 17:44-ig Shane Gunster: Global Culture Industry: The Mediation of Things, Scott Lash and Celia Lury https://doi.org/10.1017/S0008423908080931)

17:53-tól 18:12-ig a kötet bevezetőjéből szóról szóra átvett mondatok:

18:33-tól 19:42-ig szintén a kötet bevezetőjéből szóról szóra átvett mondatok:

 

2018\08\27 Feró Dalma

Zsidó apám, a Fideszes siksze. Kritika Susan Faludi Előhívás c. kötetéről (Litera)

Susan Faludi, a magyar származású Pulitzer-díjas újságíró Előhívás című kötetében arra vállalkozik, hogy apja hétköznapinak nem mondható élettörténetét, és annak szerves részeként magyarság, zsidóság és nem(iség) kérdéseit tárja fel. Faludi izgalmas nyomozása során az "identitás" - korunk egyik uralkodó hívószava - bizonytalan témakörét bontja ki választás és kényszer, emlékezés és felejtés ellentmondásai mentén.

Faludi tíz éven át tartó nyomozása 2004-ben kezdődik, az apjától való eltávolodás két és fél évtizede után, amikor a Budapestre visszaköltözött apa emailben értesíti lányát, hogy nemváltoztató műtéten esett át és Stefánieként (Stefiként) született újra. Az apa arra kéri vagy inkább szólítja fel lányát, hogy írja meg történetét afféle Andersen meseként. Faludi ehelyett tényfeltáró újságírói módszerekkel lát neki a szabaduló- és átváltozóművész Houdinihez hasonlított apja élettörténetének megírásához, a szinte lehetetlenre vállalkozva.

Apja ugyanis egész életében az átváltozás, tettetés, manipuláció és csalás nagymestere volt. A gazdag, ám szeretetlen zsidó családban felnövő, a vészkorszakot kamaszként átélő István a túlélés, megfelelés és érvényesülés érdekében megtanult hihetően szerepeket játszani. Így mentette meg szüleit a nyilasoktól egy nyilas karszalag és egy töltetlen puska segítségével, így kreált magának dániai kiküldetést a kommunista uralom elején, így játszotta el a sértett férj szerepét Susan anyjával szemben, és a nemváltoztatást is csalások és hamisítások sorával sikerült elérnie. A háború után a nevét Friedmanról az "autentikus" magyar Faludira változtató, és a kommunizmus elől először Brazíliába majd az Egyesült Államokba emigráló István (Steven) fotósként és retusőrként csinált karriert, az általa trükkfotónak nevezett képmanipulációs technikáit különösen a kor meghatározó divatfotósai vették igénybe. Susan nyomozásának nehézségét az adja, hogy míg apja egész életében a hibák elrejtésén ügyködött, az ő munkájának épp a hibák megmutatása a lényege.

Feró Dalma: Zsidó apám, a Fideszes siksze
Megjelent a Literán, a teljes cikk az alábbi linken olvasható:
http://www.litera.hu/hirek/zsido-apam-a-fideszes-siksze

2018\08\27 Feró Dalma

Emberi jogi fétisklub (168 óra)

Nemrégiben mutatták be a Stereo Akt és az Amnesty International, „a világ legnagyobb emberi jogi mozgalma” közös produktumát, a Védett férfiak kertje című darabot, amellyel a nemek közti egyenlőtlenségre, a hátrányos megkülönböztetésre szerették volna felhívni a figyelmet.

Az előadásból egy dolog bizonyosan kiderül, ami viszont nem állhatott az alkotók szándékában: jelesül az, hogy a szerepcsere semmit nem mutat meg a nők mindennapjainak valóságából. A férfitestek nyers húsként való kiállítása mindössze hatásvadász eszköz, a férfi színész megkínzása pedig az őt „megerőszakoló” szexi, magas sarkú cipőkbe, dizájnerruhákba bújtatott nők által sokkal inkább a mazochista, pornográf férfifantáziálást idézi föl, mint azt a rettegéssel átitatott állapotot, amelyet az a nő él át, aki három ismeretlen férfi társaságában ébred fel. Valójában, amit látunk, párbeszédekkel és karakterekkel föltöltött pornó(paródia), ami rendben is volna, csakhogy az alkotóknak ez kevés, túl komolyan veszik önmagukat, s így afféle pedagógiai funkciót is vizionálnak az előadásuknak.

Bár ne tennék!

A darab a férfiuralom kialakulásának három lehetséges okát kínálja föl: a férfiak fizikai erőfölényét, a férfiak eredendő agresszióját és a versengésre hajlamosító génjeiket. Ennél összetettebb magyarázatokban nem gondolkodnak. Az egyéni felelősség motívuma nincs kibontva, a tágabb társadalmi folyamatok pedig csak érintőlegesen és elnagyoltan jelennek meg. Mintha a nőjogok témája csak abba a leegyszerűsítő, közhelyszerű kulturális keretbe lenne téve, hogy a nyugati kormányokban vannak nők, nálunk bezzeg nincsenek. Mintha a nők helyzete voltaképpen egy ország erkölcsi szintjének mércéje lenne.

Az előadás utáni beszélgetésen Mérő Vera, az Amnesty International képviselője sem tört ki ebből a keretből: szerinte „a kulturális különbözőség” tetten érhető a magyar színházakból kibuggyanó metoo-esetek kapcsán. „Az ezekkel való szembenézés nem része a kultúránknak”, mondta. Már csak a #magyarbűnözés emlegetése hiányzott.

Bajusz Orsolya és Feró Dalma: Emberi jogi fétisklub
Megjelent a 168 óra 2018/18 (05.04.) számában, a teljes cikk itt olvasható:
http://168ora.hu/kultura/emberi-jogi-fetisklub-150007

2018\08\27 Feró Dalma

Alien vs. Predator Budapesten - a #metoo-tól a belvárosi #batorsag-ig (Azonnali)

Közel 30 évvel a rendszerváltás, három csúfosan elvesztett választás után a „fejlett nyugat” utolérését sürgetni csak morális szerepek leosztásával lehet. Mint ahogy a marginalitásban élő embereknek csak a becsülete van, a vámpírkastélyban csak a státusz, csak a pozíciók vannak. Ami teljesen hiányzik ebből a közegből, az a tudás és a víziók. A moralizálás, személyeskedés, a jellemzően a második mondatban előkerülő nácizás azok harcmodora, akik valódi teljesítményt nem tudnak felmutatni. Örömöt, lelkesedést nem tudnak adni, marad az érzelmi zsarolás és diskurzív stratégiái.

A liberális konszenzus ember- és társadalomképének újratermelésével az aktivista közeg a tudástranszfer hatékony gátja. Az ún. társadalmi csoportokat az őket létrehozó társadalmi folyamatokról leválasztva kezelik, mintha adottan léteznének, aztán önjelölten képviselik ezeket bele a vakvilágba. Nagyon primitív társadalomkép, hogy egyszerű matematikai formulákkal le lehet írni társadalmi viszonyokat, csak adottan létező csoportok nevét és jelzőit kell megtanulni és sakkozni velük, nagy makroelméletekkel pszichologizálni.

Aktivizmus címén sokan fiktív, a saját különleges, messiás-szerű státuszukat visszaigazoló világokba vonulnak vissza, és ők lesznek, akik számára személyes tétje lesz adott viszonyok fenntartásának.

Bajusz Orsolya és Feró Dalma: Alien vs. Predator Budapesten - a #metoo-tól a belvárosi #batorsag-ig
Megjelent az Azonnalin. A teljes cikk itt olvasható:
http://azonnali.hu/cikk/20180621_alien-vs-predator-budapesten-a-metoo-tol-a-belvarosi-batorsag-ig

2018\08\27 Feró Dalma

Erényfitogtatás és "progresszív" aktivizmus a félperiférián

Nancy Fraser az elismerés és elosztás (azaz nagyon leegyszerűsítve az előítéletek és az anyagi egyenlőtlenségek) problémáiról, illetve a különböző csoportok (például feketék, nők, homoszexuálisok) ezek viszonylatában való különböző pozicionáltságáról írt elemzése magyarázattal szolgálhat ezekre a folyamatokra. Az inkább elismerési, mint elosztásbeli igazságtalanságokat tapasztaló csoportok (pl. LMBT) problémáit könnyebb a pusztán tolerancián és emberségességen múló kérdésként bemutatni, és ezért a jelenlegi társadalmi-politikai helyzet legitimálására használni, ezért kerültek az utóbbi évtizedekben egyre inkább a középpontba. Ennek globális vetületei is vannak: bár ezek az ügyek kultúraspecifikus elképzelésekre épülnek, az állítólag egységes és univerzális fejlődés jelölőivé váltak, ami pedig kijelöli a civilizáció/visszamaradottság hierarchiáját. Emiatt az LMBT-jogok különösen hatékony eszközévé váltak a gazdasági centrumállamok kulturális felsőbbrendűségi ideológiájának (homonacionalizmus).

A „haladó”-nyugatos hagyományokba illeszkedő erényfitogtatók agendája, a képviselésre érdemes ügyeik listája a gazdasági centrumban dől el, hozzánk készen érkezik. Elsősorban azokat az ügyeket tűzik zászlajukra, amelyekkel a centrum saját felsőbbrendűségét igyekszik bizonyítani, és ezzel a kelet-európai haladók saját országuk és régiójuk alacsonyabbrendűségét hirdetik, például az LMBT-jogok és a liberális kisebbségvédelem ügyvivőiként.

Feró Dalma és Bajusz Orsolya: Az erényfitogtatás és a progresszió ígérete a félperiférián. Megjelent a Kettős Mércén. A teljes cikk itt olvasható:
https://kettosmerce.blog.hu/2017/05/14/az_erenyfitogtatas_es_a_progresszio_igerete_a_felperiferian

Az angol nyelvű változat megjelent az openDemocracyn Virtue-signalling as a route to social status: instances from the semi-periphery címen, a kibővített angol nyelvű változat pedig megjelent a szerb Sociologija c. folyóiratban Progressivist gender-based activism as a means of social antagonism in Hungary through two case studies címen.

wall_street_ntrte.png
Az erényfitogtatás egyik mintapéldánya, A Nem tehetsz róla, tehetsz ellene oldal egy Wall Street-i befektetési tanácsadó cég önreklámján lelkendezik, mint óriási feminista alkotáson

2018\08\27 Feró Dalma

Transzzsidó kiállításmegnyitó beszéd és Wessely Anna kritikája

Transzzsidó írásaim után 2016. október 17-én a Telep-(Art) Galériában A csoda és varázslat estéje, amikor elhagyjuk a fejlett Nyugatot címen transzzsidó tematikájú kiállítást szerveztünk. A transzzsidók itt végre élőben is megmutathatták politikai művészetüket. A Szeri Viktor által megszemélyesített Gottmayer Lea Sárának az alábbi kiállításmegnyitó beszédet írtam:

Kedves egybegyűltek! Transzzsidók, transzgójok, ciszzsidók, ciszgójok, nem bináris szemitikus identitásúak, queerszemitikusok, aszemitikusok, maxiszemitikusok és mindannyian, akik ezekbe a kategóriákba nem férnek bele! Szinte elcsuklik a hangom a boldogság, izgatottság és meghatottság keverékétől. Történelmi pillanatot élünk meg: mi, transzzsidók, azaz gój testbe született zsidók, végre elindulhatunk világhódító utunkra és ezzel megfordíthatjuk e lángok ölelte kis ország sorsát is.

Engedjék meg nekem, hogy apró személyes anekdotával kezdjem. Azóta várom ezt a pillanatot, hogy kiscsoportos óvodás koromban uzsorás zsidónak öltöztem a farsangon és olyan soha nem tapasztalt bizsergést éltem át, amiből rájöttem, hogy gój testemben egy zsidó lelke lakozik. Sokáig csupán otthon, titokban öltöztem az általam olyan hőn áhított zsidó ruhadarabokba, majd zsidófétisbulikban és zsidópornónézésben éltem meg identitásom. A transitiont, más néven átmenetet, azaz amikor nevemet és külsőmet zsidó belső valómhoz alakítottam csak felnőtt fejjel éltem át. Sok barátot vesztettem el, azonban megismerhettem más hozzám hasonló embereket, akikkel nem csak barátságot, hanem szövetséget kötöttem. Ez a kiállítás óriási lépés a művészetnek, és óriási lépés nekünk, transzzsidóknak, hogy elnyerjük a földi Kánaánt.

 Az örömünk azonban - fájdalom - nem lehet teljes. A transzzsidóság sorsközösségét még mindig a kirekesztés, marginalizáció, hiteltelenítés és megkérdőjelezés rögvalósága határozza meg. A galád transzzsidókirekesztő radikális ciszzsidók nem átallanak megkérdőjelezni, hogy betérés nélkül is jogunk van a zsidó vallási terekben lenni és hogy például annyira beleéljük magunkat a Holokauszt borzalmaiba, mintha ott lettünk volna és így pont ugyanolyan tapasztalatokkal rendelkezünk, mint bármely Holokauszt-túlélő. Ugyanilyen fájó, hogy a transz* közösség privilegizáltabb tagjai, elsősorban a transzneműek részéről is támadásnak vagyunk kitéve. Hiszik vagy sem, ők azzal vádolnak minket, hogy transzfóbok illetve antiszemiták lennénk. Holott senkinek sem ártunk identitásunkkal és a zsidófétis nem zsidógyűlölet, ezt épp a transz* ernyő más tagjainak illene tudniuk. Ahogy korábban bátorkodtam megjegyezni, ha antiszemitizmus transzzsidó identitásunkat abból felismerni, hogy gerjedelmet érzünk a zsidó ruhadarabok és zsidó szenvedés gondolatára, akkor miért ne lenne nőgyűlölet, ha transznő identitásunkra abból jövünk rá, hogy a szexi női ruhadarabok viselése és a nők szenvedése és alávetett státusza kelti fel vágyainkat? Ha antiszemitizmus zsidó agyról és zsidó lélekről beszélni, akkor miért nem nőgyűlölet női agyról és lélekről? Én mint transznő és transzzsidó pontosan tudom, hogy a kettő közt semmi különbség sincs: egyik identitás sem árt senkinek. Olcsó szemforgatás határokat húzni a széles transz* esernyő tagjai közt, akik felölelik a transzneműektől kezdve a transzfajúakon és transzfogyatékosokon át a transzkorúakat is.

Sajnos ezek a transzzsidógyűlölők a közelmúltban újabb muníciót kaptak a sors fura fintorától. Óriási érvágás közösségünknek, hogy pár héttel ezelőtt, a kiállításra való készülődés lázában kiderült, hogy Rosenfeld Mirjam Ráhelnek, a Transzzsidó kiáltvány szerzőjének náci múltja van. A zsidó múlt queeringelésének aknamunkájában olyan fotókra bukkantunk, amelyeken Rosenfeld Mirjam Ráhel náci egyenruhában virít, ráadásul éppen karlendítve. Látom, vannak Önök közt, akik most hallanak először erről a sajnálatos tényről. Kérem, ne essenek kétségbe. Mi, transzzsidók tartjuk magunkat, bár be kell valljam, engem is annyira triggerelt a fotó, hogy mély depresszióba estem, s a kiállítás is majdnem kútba esett, ám a transzzsidóság becsületéért összeszedtem magam. Ezek után még többen fognak minket antiszemitának nevezni, de ez nem bátortalaníthat el bennünket. Rosenfeld Mirjam Ráhel azzal védekezett, hogy náciegyenruha-fétisén keresztül ébredt rá transzzsidó identitására. Jómagam úgy vélem, hogy Mirjam sosem volt transzzsidó, hiszen soha egyetlen transzzsidó sem visel náci egyenruhát vagy tesz bármi kifogásolhatót. Visszaolvasva pár versét, valóban elgondolkodtató, hogy mi munkálhatott benne. Elzengek egy-egy részletet két verséből, amelyek korábban könnyekig meghatottak, ma azonban keserű könnyek tolulnak szemembe miattuk:

Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a csillámpónit etetik,
Válogat a dszendermagban,
A ‘csúti patkány sem él jobban

Illetve:

Hol Holokauszt emlékműveink ágaskodnak,
Választott családjaink leborulnak,
Áldó közösségi maszturbációs workshop mellett
Keretezik queerelmélettel szent neveinket.
A Transzzsidó-férfijogi barátságra
Esküszünk,
Eszküszünk, hogy marginalizáltak tovább
Nem leszünk!

A történtek fényében a kiállításról is kitiltottuk Mirjamot mint provokátort, aki nyilvánvalóan azért épült be közénk, transzzsidók közé, hogy lejárasson minket. Most szertartásosan is megfosztom transzzsidó mivoltától azzal, hogy kimondom születési nevét: Tót Zsófia, nem vagy többé Rosenfeld Mirjam Ráhel, nem vagy többé transzzsidó. Erről eleget szóltam, űzzük ki szellemét is magunk közül, ne vele legyünk elfoglalva. Koncentráljuk a pozitív dolgokra.

A mai napon művészetünket is a világ elé tárhatjuk. Ez kimondottan politikai művészet, amivel a történelem vége felé vezető utat szeretnénk kikövezni. Mi, transzzsidók, a világtörténelem legelnyomottabb kisebbsége, mi vagyunk a történelmi haladás letéteményesei, mi vagyunk az identitásszabadság élharcosai. Mi állunk élére annak a mozgalomnak, amely az identitásokat leválasztja bármiféle tartalomról, bármiféle társadalmi jelentésről és ezzel végleg leszámol a ciszfasizmus veszélyével fenyegető cisznormativitással. A társadalom egyébként is egy bolsevik agyrém: már Maggie Thatcher apánkanyánk is megmondta, hogy nincs olyan, hogy társadalom. A szép új identitásszabadságban többé már senki sem fog meglepődni, ha például egy húszéves ép kínai női testben egy ötéves féllábú fekete hím delfin lelke lakozik és ezt mindenkinek kutya kötelessége lesz affirmálni. A szép és széles identitásernyő alatt elfér majd Isten valamennyi queeringelt teremtménye. Ha ezt elérjük, az egyén teljesen felszabadul, a szabad piacot az identitásokra is kiterjesztjük, s elérjük az emberiség legfejlettebb állapotát.

Ezeket a bíztató gondolatokat adom útravalóul Önöknek a kiállításhoz és bízom benne, hogy művészetünk értő szemekre talál. Kérem, fogyasszák élvezettel fúziós ételkölteményeinket, amelyeket Kóhn Hágár Benjamina és Katz Sára Eszter készítettek nekünk! Most pedig nézzük meg közösen animációs filmünk premierjét!

(Feró Dalma: A csoda és varázslat estéje, amikor elhagyjuk a fejlett nyugatot kiállításmegnyitó beszéd. Előadta Szeri Viktor (mint Gottmayer Lea Sára), TELEP, 2016. október 17.)

Wessely Anna kritikájában így foglalja össze a kiállítás gondolatmenetét:

"A számos csavarral és több médiumban is kifejtett gondolatmenet végül is az, hogy ha feministaként nemcsak módszertani individualisták vagyunk, de politikai cselekvésünkben sem ismerjük el az egyéneken túl társadalmi nagycsoportok létezését; ha elfogadjuk, hogy az identitás – többek közt a nemi (gender) identitás nem társas interakciókban kikristályosodó személyiségünk foglalata, hanem mindenki kénye-kedve szerinti egyéni választásának, a divatokhoz igazodó identitásbarkácsolásnak a dolga, akkor egyszer majd arra ébredhetünk, hogy a férfi hegemónia az egyéni döntések sérthetetlen szuverenitására hivatkozva még az alárendelt pozíciót is magáénak követeli, ahogy a toleranciát  követelő transznők „férfijogi barátsága” még a feministák indulatait és politikai mozgásterét is kisajátította."

Én pedig Miért is transzzsidó? c. 2017-es szövegünkben írtam arról, miért írtam a transzzsidó műveimet:

'A transzzsidó koncepciót Feró Dalma találta ki, ő írta a Transzzsidó kiáltványt, az arra írt választ és a transz(zsidó) identitáspolitikát gazdasági kontextusba helyező cikket. Közösen írtuk Dalmával a transzzsidó gasztronómiával foglalkozó írást, a transzzsidó 12 pontot, a Lélek Pornó című transzzsidó hipszterfanzint-szamizdatot és A világ legelnyomottabb embere forgatókönyvét.

Dalma így magyarázza, miért foglalkoztatta a transzzsidó tematika:

„Miért transzzsidó? Mert transzzsidók léteznek, ha nem is hívják így magukat. Ők az elvadult filoszemiták, akik fetisizálják és egyfajta polgárosodási eszközként magukévá igyekeznek tenni a zsidósághoz kapcsolt tulajdonságokat. Ők azok, akik például a Lauderbe járatják a gyerekeiket, hogy azok jobban tudjanak érvényesülni, és ezzel ráerősítenek a zsidósággal kapcsolatos sztereotípiákra, alátámasztva Adorno állítását, miszerint a filoszemitizmus gyakran az antiszemitizmus tükörképe, hiszen ugyanazokra a zsidókat csak rájuk jellemző tulajdonságokkal felruházó hiedelmekre épül.

A transzzsidó írások egyrészt ezeket az antiszemitizmusba hajló törekvéseket parodizálják.

A zsidóság és zsidó tapasztalat fetisizálásának másik aspektusa a zsidó szenvedés szimbolikus felhasználása. A holokauszt a késő kapitalizmus korában az egymással versenyeztetett, elismerésért küzdő csoportok kiemelt referenciapontja lett: a rendszerlogikát magukévá tévő kisebbségi politikák áldozati pozícióba helyezkedésének egyik legfontosabb retorikai fordulata a zsidók szenvedéséhez való hasonlítgatás. Ezzel a holokauszt egy felruházható tapasztalattá és egyben egymáson taposó elismerési küzdelmek jelölőjévé válik.

Egyes baloldali elképzelések liberális kooptációjának egyik jellegzetessége a Másik tapasztalatának fetisizálása akár könnyes szemű „beleérzés”, akár magunkénak követelés útján. A transzzsidóság mint paródia ezért analógiaként is működik: a transznemű (és az újabban megjelent transzfogyatékos, transzkorú stb.) identitáspolitika jogköveteléseinek visszásságaira is reflektál. A Transzzsidó kiáltvány egyébként konkrét transznemű elbeszélésekből vett át jellegzetes motívumokat és fordította át társadalmi nemről zsidóságra (zsidó és gój agy és lélek, zsidó ruhákhoz való vonzódás, zsidók bőre alá bújásának vágya, fétisbulik, pornó, jogosultságérzés), hogy felhívja arra a figyelmet, hogy amit a zsidósággal kapcsolatban – helyesen – antiszemitizmusként értelmezünk, azt a transzneműséggel kapcsolatban liberális oldalon ünneplik és forradalminak kiáltják ki.”'


Transzzsidó médiaművészet (Fotó: Ganz Aaron)

2018\08\27 Feró Dalma

Trigger Warning: Megsértődés-szégyenítés! A KDNP-s megsértődés tanulságai (Kettős Mérce)

A sértettségre alapozott igények és követelések politikája azért veszélyes, mert azok tudják saját sértettségüket leghangosabban kommunikálni, elismertetni és komolyan vetetni, akik megfelelő erőforrásokkal, hatalommal bírnak. Az akció azt leplezte le, ki milyen nyilvánosságba, milyen igényét viheti ki, és nagy örömünkre szolgált, hogy vállaltan és nyíltan a sértettségük érdekében léptek fel a katolikus közösség nevében megsértődők, és ezzel végre kimondták, amit mi is mondunk: hogy ez az egész nem a magzatokról szól.

A papi performansz szerzőiként a CitizenGo felszólítására írt bocsánatkérésünkben szándékosan csináltunk viccet a sértettségi politikájukból. Aki azon megsértődik, hogy nők végre kimondják, hogy nem tartoznak neki sem a testükkel, sem a munkaerejükkel, azt egyszerűen ki kell röhögni. Az, hogy több ellenzéki portáltól és blogtól, ahol a bocsánatkérést szerettük volna megjelentetni, választ sem kaptunk vagy épp az ironikus hangnemet kifogásolták (ahogy azt a Kettős Mérce is tette), arra mutat rá, hogy az alapvetően liberális ellenzéki nyilvánosság nincs felkészülve a katolikusok nevében megsértődők liberális keretben megfogalmazott, kisebbségi-sértettségi követeléseinek kezelésére, nem rendelkezik eszközökkel ezen követelések semlegesítésére, ezáltal legitimál(hat)ja azt a hazugságot, hogy a katolikusok nevében megsértődők képviselnek valakiket saját magukon kívül.

Ez annyira nem is meglepő, hiszen ez a mai mainstream „kultúrbalos”/liberális aktivizmus nyelve: nem csak a keresztény fundamentalista abortuszellenes mozgalom van az USA-ból kilóra importálva, hanem a kisebbségi sértődés logikája is. Ennek a tanulságai természetesen túlmutatnak a konkrét eseten.

A katolikusok nevében felháborodók követelései minden elemükben illenek a liberális kisebbségvédelem sémájába, jóllehet ők maguk a liberalizmussal szemben pozicionálják magukat. A „vallási közösségeket” védő kisebbségvédő törvényekre hivatkoznak, és a valós társadalmi erőviszonyok, illetve azok materiális alapjai (pl. katolikus egyház hatalma vs. nők reproduktív biológiája feletti kontroll) helyett, pusztán a szimbolikus-kulturális síkon, az elismerés-méltóság-sértettség dimenziójában beszélnek állítólagos áldozati mivoltukról. Ez a politika nemcsak a vallási fundamentalisták sajátja: erre a sémára épül szinte valamennyi ma látható, nyugati kisebbségi mozgalom (ellentétben például a 70-es években kibontakozó felszabadító mozgalmakkal). Azonban mivel a különböző társadalmi csoportokat érintő problémák egészen különböző módon viszonyulnak a fennálló rendszerhez, ezen mozgalmak eredményei is igen különbözőek.

(...)

A rendszer alapvető szükséglete a munkaerő újratermelése napi szinten, azaz, hogy egyik napról a másikra képesek legyünk újra munkába menni (ehhez szükséges a főzés, mosás, takarítás, érzelmi gondoskodás, stb.), és generációs szinten, azaz hogy új munkaerő pótolja a megszűnő munkaerőt (ehhez szükséges a gyerekszülés és gyereknevelés). Ezt a rendszer nem munkaként, hanem a nők „természetéből” fakadó feladatokként határozza meg, és ekként zsákmányolja ki őket, valamint épp ezen „kötelességeik” miatt nyomja a nőket a munkaerő-piacon az informális szférába, ezzel hozzájárulva a társadalmi koalíciók ellehetetlenítéséhez. A nők felszabadítását azért sokkal nehezebb képviselni, mert az a rendszer alapjait kérdőjelezi meg, ezzel szemben a meleg férfiakat sújtó problémák pusztán a nők alárendelésének melléktermékei, ezért a melegjogi követelések sokkal könnyebben illeszthetőek a rendszerbe. (Ez a szembeállítás nem arról szól, hogy kinek rosszabb és ki morálisan felsőbbrendű, hanem arról, hogy hogyan határozza meg a rendszerhez való viszony a követelések sikerességét.) Sőt, a mai mainstream „LMBT” mozgalom támogatja is a rendszert azzal, hogy szimbolikus követeléseivel (pl. melegházasság) legitimálja azt: többek közt az USA és Izrael kormánya és számos kizsákmányoló és háborús technológiát gyártó cég az „LMBT” jogok támogatásával mossa tisztára magát és azt a rendszert, amely ezt lehetővé teszi.

Feró Dalma, Bajusz Orsolya, Básthy Ágnes: Trigger Warning: Megsértődés-szégyenítés! A KDNP-s megsértődés tanulságai
Megjelent a Kettős Mércén. A teljes írás itt olvasható:

https://kettosmerce.blog.hu/2017/01/07/trigger_warning_megsertodes-szegyenites_a_kdnp-s_megsertodes_tanulsagai

5447416030_eb26a93bdb_b.jpg

2018\08\27 Feró Dalma

Isten az Anker’tben. Transzpolitika képregényben (Magyar Narancs)

Sophie Labelle kanadai képregényíró tíz lapból álló kiállításának adott helyet az Anker’t február 21. és március 5. között az LMBT Történeti Hónap keretében. Február 28-án az alkotó Serious Trans Vibes Tour néven meghirdetett körútján Budapestre érkezett a kissé megkésve megrendezett kiállításmegnyitóra és beszélgetésre, amit Mérő Vera, a rendezvényt szervező Amnesty International kampánykoordinátora vezetett.

Hogyan helyes a transz emberekkel bánni? – kérdezte a beszélgetés moderátora. „Gondoljatok a múltra – hangzott a válasz –, tekintsetek eleitekre, akik bennünket, transzokat isteni lényekként tiszteltek és ünnepeltek.” „Sajnos már nincs a mi nagyságunkat hirdető templomunk” – kacsintott tréfálkozva átlelkesült közönségére, de azt már komolyan mondta, hogy a transz embereket nem elég pusztán tolerálni: őket ünnepelni kell.

És mégis, a művész támadások kereszttüzében él: „Itt tülekednek a gyűlöletteli tömegek az ajtóm előtt!” De aztán megtudtuk: nem a maguk tényleges valójában, hanem internetes trollok formájában. Mérő Vera ezeket az on­line zaklatókat nagyvonalúan egybemosta a feministákkal, közülük is az ún. TERF-ekkel. (A TERF angol betűszó – trans exclusionary radical feminist –, a transzmozgalomtól eltérő módon gondolkodó nők megbélyegzésére, becsmérlésére szolgál.) Miután elpanaszolta, hogy szerinte nálunk is többségben vannak a TERF-ek, Mérő a fejlett Nyugatról érkezett Labelle-hez fordult tanácsért: „Nálad a bölcsek köve! Mit lehet tenni ennek a szarnak (sic!) a visszaszorítása érdekében?” Labelle válasz gyanánt a jelenlévők hálás kacajától kísérve kijelentette: ő egyszerűen transz-exkluzív-radikális-faszfejeknek nevezi az efféléket. Hozzátette, hogy csak a transzfób, kirekesztő ultraradikálisok gondolják úgy, hogy az ember ritka kivételtől eltekintve hím- vagy nőneműnek születik, és hogy ez a tény tény marad, akárminek érzi, hiszi, vallja is magát az egyén.

Tágabb kérdéseket is felvet a transzneműség politikai dogmává szilárdulása. Pár hete csak, hogy a Budapest Pride előbb nagy tisztelettel meghívta, majd rögtön le is mondta Kiss Noémi írót, aki az idei fesztiválon megnyitóbeszédet tartott volna. Az történt ugyanis, hogy Kiss a New York-i divathéten szereplő, transzvesztita előadóművésznek öltöztetett 10 éves kisfiú esetére és Labelle kiállí­tására utalva privát Facebook-posztban szólalt fel az ellen, hogy felnőttek gyerekeket használnak saját céljaikra. Tény: a gyerekek szexualizálása egyre riasztóbb méreteket ölt. Ez az eset azért különösen veszélyes mégis, mert liberális körökben sokan az LMBT emberek ügyét előmozdító pozitív és progresszív fejleményként tálalták a kisfiú vásári mutat­vánnyá alakítását. Bezzeg, amikor tavaly a pedofíliarelativizáló és nőgyűlölő tartalmakat közlő Alok Vaid-Menon szereplését kellett volna széles körű tiltakozás hatására lemondani, a Budapest Pride nem bizonyult ilyen buzgónak.

A Kiss Noémit ért támadásokra válaszul Radics Viktória író levelet tett közzé. „Megszentségtelenítésnek gondolom azt, amit a gyerekek transzosításával és a nemiségükbe való beavatkozással csinálnak egyesek. Valóban instrumentalizálják őket”, minthogy az ún. liberalizmust, amely nem gondolkodik el a saját föltevésein, „a menedzsmentek tolják és a nagy profitot hozó divatok szelei fújják”.

A transzpolitika bármely elemét kritizálók elleni szankciók és támadások nemzetközi trendbe illeszkednek, és Magyarországon sem most látunk ilyet először. Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában különösen elterjedt, hogy az egyet nem értőket gyűlölködőnek, sőt nácinak állítják be, előadásaikat erre hivatkozva megakadályozzák. Egyre gyakoribb, hogy kutatókat, neves újságírókat, egyetemi oktatókat hurcolnak meg, illetve kutatásokat akadályoznak meg (például a nemváltás utólagos megbánásának jelenségéről).

Pusztán az új ügyekkel gyakran együtt járó túlkapásokról lenne szó? Korántsem. A transzpolitika a testi valójukkal kibékülni nem tudó emberek nevében épp ennek a szenvedésnek az okait (például a szexuális erőszakot, a nemi sztereotípiák szorítását vagy az elfojtott homoszexualitást) kívánja elfedni, tabusítani. És nem csupán azért küzd, hogy a transzneműeket ne érje diszkrimináció és erőszak, hogy ők is egyenlő jogokat élvezhessenek, hanem egyenesen a biológiai nem létezését, az anyagi valóságot tagadja le és teszi kimondhatatlanná.

Betlen Anna és Feró Dalma: Isten az Anker’tben. Transzpolitika képregényben
Megjelent a Magyar Narancs 2018/11 (03.14.) számában.
A teljes írás itt olvasható:
http://magyarnarancs.hu/publicisztika/isten-az-ankertben-109869

Részlet Labelle egyik kisgyerekeknek szánt könyvéből (Fotó: FD)


A kiállításmegnyitó egyik látogatója. Nem tudtuk meg, hogy furry vagy transzállat lehetett-e. (Fotó: FD)

2018\08\27 Feró Dalma

Transzneművé kezelt gyerekek (Magyar Nemzet)

Nagy visszhangot váltott ki a nemzetközi sajtóban, hogy a National Geographic nyilvánosságra hozta januári számának egyik borítóját, amin egy 9 éves „transznemű” gyerek kap helyet. A „genderforradalomnak” szentelt, a magyar kiadásban az „Újragondolt nemek” címet viselő szám azt sugallja, hogy nemcsak az forradalmasítja a nemekről alkotott elképzeléseinket, hogy a biológiai nem valóságát letagadjuk, hanem az is, hogy ezzel összhangban a gyerekek visszafordíthatatlan hatású hormonkezelését progressziónak tartjuk. A különszám számos kérdést vet fel, ezek közül az egyik legsúlyosabb, hogy bármiféle egalitárius forradalmisággal vagy a tudomány eredményeivel összeegyeztethető-e a „transzgyerek” trend.

A transzneműmozgalom azt állítja, hogy van egy velünkszületett, társadalmi hatásoktól független nemi identitásunk. Ehhez képest a kutatások egybehangzóan azt mutatják, hogy a „nemi diszfóriás”, azaz biológiai nemükkel kapcsolatban idegenségérzetet tapasztaló gyerekek túlnyomó része kinövi ezt az állapotot. Azonban a terjedőben lévő nyugati trend az, hogy ezeket a gyerekeket genderklinikákra utalják. Az Egyesült Királyságban például ugrásszerűen megnőtt a genderklinikákra utalt gyerekek száma, 6 év alatt több mint 930%-kal. A szakemberek egyre gyakrabban engednek a transzpolitika nyomásának ahelyett, hogy a diszfória okai után kutatnának. Ráadásul egyre fiatalabb gyerekeket, 3-4 éveseket is beutalnak a genderklinikákra transzneműség gyanújával: olyan korúakat, akiknek még nincsenek meg a kognitív képességeik, hogy megértsék, mit jelent a biológiai nem. Megerősíteni egy gyereket állítólagos „nemi identitásában” felesleges és visszafordíthatatlan beavatkozásokhoz vezethet, miközben jó eséllyel boldogan kinőtte volna a diszfóriát.

A médiának és az LMBT-mozgalomnak komoly szerepe van mindebben. A transznemű narratíva terjedésének következtében nem egyedülálló példa Angliában az, hogy a szülőket arra szólítják fel, támogassák négyéves gyereküket nemi identitása kiválasztásában. Szintén Angliában idén fogják kiküldeni az iskolákba azt a kézikönyvet, amely többek közt egy pubertásblokkolót szedő fiktív tizenkét éves gyerek történetét is bemutatja, és arra tanítja a szülőket, tanárokat és diákokat, hogy ne hívják a fiúkat fiúknak és a lányokat lányoknak, mert az nem fair a transzneműekkel szemben. Ennek köszönhetően egyre nagyobb a korosztályi nyomás a gyerekeken és a transzfóbiavád veszélye a szülők esetében.

A transzgyerektrendnek vannak kritikusai, és nemcsak a jobb-, hanem a baloldalon is, többek közt szülők és szakemberek. Ezek a hangok azonban ritkán jelennek meg a mainstream „progresszív” médiában. Nem véletlenül: a transz-identitáspolitika a neoliberális individualizmus legtisztább megtestesítője. A transzneműségre, ahogy más társadalmi problémákra, a tolerancia kategorikus imperatívusza a liberalizmus válasza, és az előítéletesség és gyűlölködés vádjával hiteltelenít mindenkit, aki a probléma eredetét vizsgálni szeretné. Pedig a gyerekeknek nem érdekük, hogy belehajszolják őket a transzneműségbe, aztán hagyják, hogy visszafordíthatatlanul megcsonkítsák magukat. A National Geographic által képviselt irányvonal valóban felforgatja a nemekről alkotott elképzeléseinket, de rossz irányba. Az ismeretterjesztő magazin által is propagált ideológia gyerekek és felnőttek jóllétével játszik egy hamis progresszivitás nevében: amit képvisel, az nem baloldali egalitárius forradalom, hanem az emberi életeket egy ideológia kedvéért semmibe vevő ellenforradalom.

Feró Dalma: Transzneművé kezelt gyerekek
Megjelent a Magyar Nemzet 2017. január 14-i számában

Kapcsolódó cikk a Magyar Narancsban: Betlen Anna és Feró Dalma: Isten az Anker'tben. Transzpolitika képregényben 

2018\08\27 Feró Dalma

Hogyan rántsd magad minél mélyebbre tutorial. Kritika Alok Vaid-Menon budapesti előadásáról (Tranzit)

Alok Vaid-Menon amerikai ‘performanszművész’ európai turnéjának egyetlen közép-európai állomásaként lépett fel Magyarországon. Előadására a Budapest Pride fesztivál keretében került sor annak ellenére, hogy az esemény Pride általi befogadása a szélesebb nyilvánosságot is foglalkoztató tiltakozást váltott ki. Az előadással kapcsolatban talán a legérdekesebb kérdés, hogy milyen eszmék és kulturális minták utaztak a Pride politikai terébe, és mindez hogyan illeszkedik a társadalmi problémákat menedzselő gyakorlatokba.

"Nyilván nem véletlenül jelentek meg a közbeszédet pszichodrámává degradáló tendenciák. A késő-kapitalizmus sikeres, önmenedzselő nárcisztikus ideáljának ellenpontja az öndebilizáló nárcisztikus, aki kudarcos tapasztalatát, sérült pszichéjét vetíti a nyilvánosságba, mások figyelmétől várva a szégyen feloldását. A neoliberális logika menedzseli tehát a középosztálybeli szüleikhez képest lecsúszó nyugati fiatalokat, akik a közös materiális érdekek alapján történő szerveződés helyett a végtelenül egyéninek hitt pszichéjüket vetítik ki a nyilvánosságba újra és újra. Persze, sokak számára ez haszonnal is jár: jól lehet az identitások elismerésével erényfitogtatni, és akadnak, akik képviselőként lépnek fel (sok minden más mellett az önsajnáltatást használva legitimációul), mint például Vaid-Menon. Azért működőképes stratégia ez, mert ezek a szimbolikus gesztusok láthatatlanná teszik a materiális egyenlőtlenségeket. Ezt az előadáson legjobban az fejezte ki, hogy az előadó transzfóbnak nevezte a nagyanyját (bár a gyarmatosítást okolta ezért is, mi mást), akinek az ingyenmunkájára azért igényt tart: ‘A családom nem érti a transzpolitikát, viszont ők etetnek’.

Na, de hogy kerül Vaid-Menon Magyarországra, ahol a ‘társadalmi igazságosság harcosainak’ szubkultúrája még jóval fiatalabb és kezdetlegesebb, mint az USA-ban? Ami a konkrét meghívást illeti, a Slant nevű, külföldiekből álló csoport szervezte az eseményt, akiknek egy korábbi buliszabályzatáról Weiss Eszter írt fergeteges cikket. A körülbelül 45 fős közönségben is sok volt a külföldi, míg a magyar Pride látogatók közül viszonylag keveseket vonzott az esemény. Nálunk, a ’fejlett nyugat’ felsőbbrendűségében hívők számára a ’progresszió’ ígéretével kecsegtet a liberális nyugati médiából ismert, az éppen legkorszerűbbnek tartott ügyek felvállalása és azok képviselőinek meghívása – Vaid-Menon is publikált már a Guardiantől kezdve a New York Times-ig, szerepelt HBO dokumentumfilmben, és rendszeresen tart előadásokat a MoMA-ban és más neves múzeumokban. Így találkozik nálunk az öndebilizálás az öngyarmatosítással. Nem meglepő, hogy Vaid-Menon előadása semmilyen módon nem rezonált a magyar kontextussal, ami már a meghíváskor borítékolható volt. Nem hogy Kelet-Európáról, de Nyugat-Európáról sem tudott semmi relevánsat mondani, a gyarmatosításon és a fehéreken kívül sok minden mást nem tartott fontosnak elmondani a témáról."

Feró Dalma: Hogyan rántsd magad minél mélyebbre tutorial
Megjelent a Tranzitblogon. A teljes cikk itt olvasható:

http://tranzitblog.hu/hogyan-rantsd-magad-minel-melyebbre-tutorial/

Alok Vaid-Menon budapesti fellépőruhája (Kép: Facebook). Az előadáson tilos volt bármilyen kép- illetve hangfelvételt készíteni. Alok Vaid-Menon budapesti fellépőruhája. Kép: Facebook.

2018\08\27 Feró Dalma

Női princípium Update 2017 (Artportal)

„[Azt tanultam, hogy] legyek büszke női minőségemre és princípiumomra […] Csodálatos dolog befogadónak, puhának, érzelmesnek és kedvesnek lenni […] [A női mivoltban] a lélek, érzésvilág, gondolkodásmód, mentalitás számít!”

(Kié a női princípium? bingo, megfejtés a cikkben)

A TELEP Nemzetközi Nőnap alkalmából készült kiadványában a képzőművészeti szcéna tizenöt szereplője reflektál arra a kérdésre, hogy ma, 2017-ben mit jelent nekünk a Nőnap. „Csupán csak egy nap, amikor a nőknek versekkel és virágokkal kedveskedünk vagy egy nap, amikor megemlékezünk az egyenjogúság küzdelmeiről és beszélünk a jelenlegi helyzetről”, tette fel a kérdést a magát helyszínelőnek nevező Kovács Kristóf felkérésében.

A kiadványt a TELEP kiállításán egy újságosbódéban lehetett megtekinteni, ami szintén azt az elvárást keltette, hogy az aktualitásokra és a Nőnap politikai jellegének kérdésére fog összpontosítani. Ebből az irányból közelítve a kortárs művészet és a tág értelemben vett politika viszonyát is érinti a kiadvány keretezése és a benne szereplő munkák közti viszony.

(...)

Ennek ellenpontja Básthy Ágnes írása, amely épp azt teszi kritika tárgyává, ahogyan ezek a trendek itt és most lecsapódnak. A Donald Trump megválasztása nyomán szerveződött januári Nők menete és a Nőnapra szervezett Női sztrájk kapcsán a nemzetközi feminista mozgalomban megmutatkozó tendenciákat veszi szemügyre: azt, ahogy a rendszerszintű folyamatok és a belőlük következő sérelmek helyett az egyéni identitás és sértettség került a középpontba. A társadalmi nemet (amit 2017-ben Magyarországon a női princípium fejez ki leginkább) a nőkre erőltetett elvárásrendszer helyett ünneplendő, belülről jövő valónkként tematizáló transznemű identitáspolitika és a prostitúciót a nők kizsákmányolása helyett egyéni, szabad döntésként propagáló szexmunkapárti mozgalom a két paradigmatikus példája ennek, nem véletlen, hogy mind az amerikai, mint a budapesti megmozdulásokon is szembeötlők voltak. Básthy egyik példája, hogy Trump nagy felháborodást kiváltott „Grab them by the pussy” mondatára és abortuszkorlátozó igyekezeteire válaszként a Nők menetén rengeteg nő a női reproduktív szerveket (méhet és petefészket, vaginát, stb) jelenítette meg transzparensén vagy ruházatán, amit sok transzaktivista transzfóbnak és gyűlölködőnek nevezett, lévén az ő narratívájuk szerint ez kirekeszti a transznőket. Básthy azzal zárja írását, hogy fontos megvizsgálni ezeket a trendeket és hogy hogyan jutottunk ide, és arra buzdít, hogy ne elégedjünk meg bármilyen progresszívnek kikiáltott narratívával.

Feró Dalma: Női princípium Update 2017
Megjelent az Artportalon. A teljes írás itt olvasható:
https://artportal.hu/magazin/noi-principium-update-2017/

 Fotó: Kiss Emese / TELEP Facebook

2018\08\27 Feró Dalma

A genderforradalmat felfalják saját gyermekei? (Interjú)

A Tilos Rádió 2017. szeptember 13-i Zártkörű lányok című műsorában a németországi társadalmi nemek tudományával (gender studies), queer elmélettel illetve aktivizmussal kapcsolatos vitákról volt szó. Feró Dalma vendégei Gregor Anikó, szociológus, az ELTE adjunktusa, és Kováts Eszter, politológus, az ELTE-n PhD-hallgató, a Friedrich-Ebert-Stiftung budapesti irodájának munkatársa voltak. Az alábbiakban az interjú rövidített, szerkesztett változatát közöljük. Az interjú meghallgatható itt.

GA: A társadalmi nem fogalmát nagyon sokféleképpen definiálják és közelítik meg. Egyfelől eltérő fogalmakat alkalmaznak az eltérő tudományterületek – de időben is sokat változtak a megközelítések, például a posztmodern fordulat hatására. Szociológiai nézőpontból a társadalmi nem fogalma kulturálisan illetve társadalmilag létrehozott, a nemekhez rendelt előírásokat, normákat jelenti, és az ezekre épülő egyenlőtlenségeket férfiak és nők között, azaz egyenlőtlen nemi viszonyokat, illetve azokat a gyakorlatokat, interakciókat, amelyeken keresztül ezek az egyenlőtlenségek létrejönnek. Tehát ez a szemlélet meglehetősen strukturálisan, rendszerben, viszonylatokban (melyek többnyire egyenlőtlenséget rajzolnak ki) gondolkozik a társadalmi nemekről és a társadalmi nemek fogalmáról. Ehhez képest vannak olyan posztmodern irányzatok, amelyek megpróbálják dekonstruálni, lebontani ezeket a fogalmakat – és némiképp relativizálják is őket azzal, amikor például azt mondják, hogy a biológiai nem is egy társadalmi konstrukció. Az elsőként említett strukturalista elméleteknek, illetve a konstrukcionalista elméleteknek van egy nagyon erős hagyománya a szociológián belül, viszont azt gondolom – olvasva a klasszikus szövegeket –, hogy ezzel kapcsolatban nagyon alapvető félreértés, amikor az hangzik el, hogy a nem egy konstrukció. Mert bár valóban arról van szó, hogy a nemek megnevezésére és a nemekre kulturális és társadalmi jelentések rakódnak rá, de attól még ezeknek anyagi, materiális és más egyéb értelemben nagyon kemény alapjai vannak. Az, ahogyan a társadalom reagál az adott egyénre, amilyen elvárásokat megfogalmaz vele kapcsolatban, az részben az ő testére és biológiai nemére adott reakció és válasz. Mindezt nem lehet felülírni azzal, hogy azt állítjuk, hogy nincsenek nemek, vagy azt, hogy kiléphetünk ebből a struktúrából azzal, hogy akármilyen neműként identifikáljuk magunkat. Félreértés azt feltételezni, hogy ki lehet iratkozni a társadalomból.

KE: Az is nagyon megnehezíti az egészet, hogy amikor a jobboldal a gender fogalmát támadja (és ez korántsem csupán magyar jelenség), akkor nagyon sok minden összemosódik. A „progresszív” oldal épp azért tudja olyan könnyen lerázni magáról ezt a kritikát, mert a „gender” eredeti fogalma nagyon hasznos. Hogy leírhassuk azt, hogy abból, hogy nőnek születtem, nem következik, hogy sötétedés után ne mehessek futni – ez nem valamifajta szükségszerűség; nem a nemi szerveimből következik. És hogy nincsen mosogatás-gén sem – néha jól jönne, de nincs. A jobboldal „gender” elleni támadásaiban jellemzően összemosódik a nemi szerepek tematizálása mindazzal, amit mi is bírálunk ebben a típusú német és angolszász aktivizmusban. A jobboldali kritikusok gyakran azt is mondják, hogy ha már egyáltalán beszélünk társadalmi nemi szerepekről, azzal megtesszük az első lépést abba az irányba, hogy felszámoljuk a biológiai nemeket. Hiába mondom, hogy eszem ágában sincsen, nem vagyok hülye, nem fogom azt mondani, hogy ne lenne olyan, hogy férfi meg nő, ha egyszer valóban vannak olyanok, akik ezt mondják, és velük vagyok egy dobozba betéve.

FD: Itt, Magyarországon ezekről a kérdésekről magukat rendszerkritikusként meghatározók vitatkoztak olyanokkal, akiket leginkább liberálisnak neveznék. Nálunk tehát ezeknek a jelenségeknek a strukturalista, baloldali kritikája jelent meg, ami az okokat is elemezni igyekszik, és ami az említett jelenségeket a baloldali elképzeléseket eltérítő és a neoliberalizmus kulturális logikájába beolvasztó tendenciának tartja. Nekem az a problémám az általad említett liberális kritikával, ami szerintem az USÁ-ban elég gyakran összecsúszik a neokon kritikával, hogy az okokat nem vizsgálja, csak azt mondja, hogy szólásszabadság, mindenki mondjon, amit akar – de hogy milyen folyamatok miért és hogyan termelik ki ezeket a problémákat, ezeket az ijesztő jelenségeket az aktivizmusban, arról egyáltalán nem tud semmit mondani.

Az interjú szerkesztett változata megjelent az Üvegplafon blogon, a teljes interjú itt olvasható:
https://uvegplafon.blog.hu/2017/10/05/a_genderforradalmat_felfaljak_sajat_gyermekei

2018\08\27 Feró Dalma

Barátság a határon. "A szívünk egy másik ország" kiállításkritika (Kettős Mérce)

A szívünk egy másik ország című kiállítás a barátság, az alternatív kapcsolódási formák kiválasztott történeti dokumentumait és kortárs megközelítéseit fűzi össze a kurátorok koncepciója szerint. Ebben központi szerepet kapnak a családon kívüli személyes kapcsolatokban rejlő egyéni és társadalmi szintű lehetőségek: mind az egyéni kibontakozás, mind pedig a társadalmi változás potenciálja. Ennek megfelelően igen változatos emberi kapcsolatokról láthatunk archív anyagokat és mai műveket, amelyek közt a (férfi) homoerotikus kapcsolatok és azokra épülő szubkultúrák különösen hangsúlyosan megjelennek.

A barátság fogalma első pillantásra egyszerűnek és politikamentesnek tűnhet, azonban a kiállítás a fogalom politikai dimenzióit és potenciálját helyezi középpontba. A tág értelemben vett baráti kapcsolatok nem illeszkednek problémamentesen a modernitás számára alapvető nyilvános/privát elkülönítéshez annál fogva, hogy személyes, intim terük nem korlátozható a család privát szférájára. Maga a barátság, azaz a családon kívüli személyes, intim kapcsolatok témája is felveti a kérdést, hogy mi jelenhet meg a nyilvánosságban, ahogy a kortárs művészetet illetően is fontos kérdés: mi és hogyan kerül a művészet nyilvánosságának terébe. Tehát ha egy kérdéssel jelöljük ki a kritikánk menetét, akkor a kérdés legyen az, hogy minek nyit teret jelen kiállítás és hogyan?

Feró Dalma és Bajusz Orsolya: Barátság a határon. "A szívünk egy másik ország" kiállításkritika.
Megjelent a Kettős Mércén. 
A teljes cikk itt érhető el:
https://kettosmerce.blog.hu/2016/07/11/baratsag_a_hataron_a_szivunk_egy_masik_orszag_kiallitaskritika

3_2.pngKirály Tamás archív fotói kiállítva. Fotó: Bíró Dávid

2018\08\27 Feró Dalma

A vámpírkastély és a gender szelleme. Tapasztalatok a budapesti aktivista közegből

Kezdem a kínos beismeréssel: éveket töltöttem el a progresszívnak nevezett aktivizmusban. Mondhatnám, hogy nagy szégyenfolt ez az életemben, de közben igaz az is, hogy belülről kezdtem el látni ennek a közegnek a problémáit (és egy tágabb, tudományos perspektívából megérteni azokat). Azért írom le a tapasztalataimat, mert egy szűk körön kívül senki sem lát igazán bele az aktivista közegbe, és a sajtóban felbukkanó külföldi történetek hallatán sokan azt mondják, hogy ez jobboldali riogatás, Magyarországon ilyen veszélyes jelenségek nincsenek. Ráadásul elég sok olyan tanulsága is van ennek, ami a szűkebb aktivista közegen túlmutat.

Mint sokan mások, fiatal és naiv egyetemistaként keveredtem az aktivizmusba, először az Amnesty International önkéntese lettem, ahol éveket töltöttem el. Ennek az írásnak nem konkrét szervezetek működése a témája, ezért legyen elég annyi, hogy megérne egy tényfeltáró cikksorozatot a magyarországi AI ténykedése, de itt most ebbe nem megyek bele. Én először ezekre a szervezeti problémákra figyeltem fel. Évekkel később úgy alakult, hogy az LMBT és a feminista mozgalmakban kezdtem el jobban részt venni. Én is a hegemón (neo)liberális megközelítéssel találkoztam először és ezt fogadtam el, ebben hittem, azonban 1-2 év elteltével elkezdtem látni ennek a problémáit. Pár ismerősömmel megpróbáltuk ennek a baloldali kritikáját megjeleníteni a mozgalmon belül, kaptunk is figyelmet mint valami kuriózum, azonban a kritikánkat vagy semlegesítették és az élét vették el, vagy teljesen elutasították a közegen belül. Falra hányt borsó volt minden próbálkozásunk, egy idő után abba is hagytuk. Ekkor még csak időnként kaptunk személyeskedő támadásokat, bár már itt is voltak intő jelek.

A gondolatrendőrség lecsap egy lájkbűn után

Majdnem teljesen ki is vontam magam ebből a közegből, véletlenül keveredtem bele újra - gyakorlatilag belerángattak. Bár szinte teljesen cenzúráztam magam annak érdekében, hogy békén hagyjanak (az identitáspolitika-kritikus posztokat még csak nem is lájkoltam, hogy ne legyen botrány), egyszer mégiscsak sikerült egy lájkbűnt elkövetnem: olyan dolgot kedveltem a facebookon, ami nem egyeztethető össze az LMBT identitáspolitikával. Emiatt a genderhatóság a nyomomba szegődött: egy illető, akihez annyi közöm volt, hogy korábban bemutatkozott nekem és ezen túl maximum a facebookon láttam, odajött hozzám, hogy kikérdezzen a nézeteimről. Ez az ún. transznő (azaz olyan férfi, aki nőnek vallja magát) azzal kezdte a mondandóját, hogy azt vette észre, hogy mostanában jóban lettem XY-nal, és hogy ezért is kérdezi, hogy mit gondolok a “TERF-ről” (ez egy nagyon gyakran fenyegetéssel együtt megjelenő szitokszó azokra, akik azt gondolják, hogy az ember nemét a biológiája határozza meg és nem az, hogy minek “érzi magát”). Ez az úriember úgy gondolta, hogy felügyelheti, hogy kivel milyen baráti viszonyt ápolok, joga van gondolatrendőrségként kikérdezni a nézeteimről, és eleve szitokszavakat szórni mindenkire, aki potenciálisan nem ért vele egyet. És itt követtem el azt a szörnyűséges bűnt, ami miatt végleg rám szállt a genderrendőrség: megmondtam ennek az embernek, hogy nem kérdezhet ki a nézeteimről, mint valami hatóság, majd faképnél hagytam. Pár óra múlva írt is egy dörgedelmes jegyzetet egy facebook oldalra, hogy micsoda transzfóbia dúl a feminista és az LMBT mozgalmakban, van ugyanis 2-3 ember, aki nem úgy táncol, ahogy ő fütyül. Ráadásul, írta nagy sérelmét, a legtöbb leszbikus elutasító, ha egy ún. transzleszbikus (értsd: magát leszbikus nőnek valló férfi) közeledik hozzá, hiszen ez megakadályozza a transzleszbikusokat a leszbikusok bugyijához való hozzáférésben (ld. a pamutplafon elképzelését, amit ő importált Magyarországra.) Igen, nagyon groteszk az egész, de ennél is groteszkebb, hogy ennek az embernek támogatói akadtak az LMBT és feminista mozgalmakban, akik rákontráztak, hogy igen, micsoda transzfóbia ez, elfogadhatatlan.

Itt nem is az a sztori, hogy van egy zavart ember, akit amúgy pszichiátrián kezelnek, hanem hogy van egy sereg aktivista, akik tüzelik és bujtogatják, hogy támadja azokat, akik a transzgender dogmáktól eltérő nézeteket vallanak. Néhány tény vele kapcsolatban, csak hogy érzékeltessem, milyen emberek lesznek gyalogos katonák egy náluk sokkal nagyobb ideológiai küzdelemben:

  • Rengeteg aktivista csoportba próbált beilleszkedni, nagyon sok helyről kizárták, mert más tagokat zaklatott (például folyamatosan tapogatta őket és írogatott nekik akkor is, amikor megkérték, hogy szálljon le róluk; a visszautasítást is igen riasztóan kezelte)
  • Ahonnan nem zárták ki, érzelmi zsarolással akarta elérni, hogy foglalkozzanak vele, megöleljék, ennek érdekében több kamu-öngyilkossági kísérlete is volt (Xanaxra ivott, amitől nyilvánvalóan nem lehet meghalni)
  • Egy helyen, ahol önkéntesként dolgozott, miközben valójában semennyire sem vették hasznát csak sajnálták kidobni, hátbarúgott egy nőt, mert az megkérte, hogy a vendégeket elvakító égőket, amiket önhatalmúlag tett ki, vegye le
  • Jelentkezett önkéntes telefonos operátornak egy civil szervezet telefonos segélyszolgálatához, és arra utalgatott, hogy ha nem veszik fel, akkor transzfóbia miatt eljárást kezdeményez a szervezet ellen
  • Bármikor, amikor a zaklatásait próbálta valaki bármilyen közegben elmondani, azzal védekezett, hogy őt rágalmazzák, mert ő transz és őt vádolni zaklatással az transzfóbia. Amikor pl. egy klubban hoztuk fel a témát egy transzszexuális ismerősömmel, lesöpörték az asztalról, utána gyűlölethadjáratot indítottak ellenünk mint “transzfóbok” ellen (egészen abszurd volt az egész, a beszélgetésnél egyébként jelen sem lévő egyik férfi azt írta, hogy a testtartásunkon látszik, hogy rágalmazzuk ezt az embert, merthogy mi egyenes háttal ültünk, míg ő összegörnyedve)

Hosszasan lehetne folytatni, de itt most ennyi bőven elég. Ami a tanulság, hogy ennek a zavart embernek a “támogatói” nem abban segítik, hogy a problémáit kezelni vagy megoldani tudja és ne a nyilvánosságba hurcolja a privát sérelmeit és pszichodrámává silányítsa a közbeszédet. Nem, ezek a derék támogatók inkább abban erősítik meg őt, hogy folyamatosan zaklassa a politikai ellenfeleiket, mert ilyen sérült embereket könnyű az ilyesmibe belevinni.

Vaginaorientáltak és ciszribancok, avagy Schmidt Mária marxistái

Természetesen a gondolatrendőrködés csak a kezdete volt az egész hadjáratnak, innentől kezdve rákaptak az üldözés ízére. Amikor a fent említett pamutplafon-manifesztóhoz nem tapsolt mindenki és egy facebook csoportból a személyeskedő támadásaik miatt több figyelmeztetés után kirakták a fő ideológusokat (amit különösen súlyos jogsértésként értelmeztek és évek elteltével is ezzel verték az asztalt), alapítottak egy Genderfészek nevű facebook csoportot, aminek hosszú ideig a mocskolódás volt a fő profilja. Igazi szalmabábépítés folyt, aminek ketten váltunk a fő célpontjává. Ebben a csoportban - a saját profilokon folyó, részben nyilvános gyalázkodások mellett - nagyjából mindennek elmondtak: elmebetegnek, gyűlölködőnek, frusztráltnak, fasisztának, nácinak, kormánybérencnek, Schmidt Mária pénzéből élő Fidesz-aktivistáknak, akik Schmidt Mária tőkés fiától kapják a pénzt a marxista cikkekért(!). Pont annyi logika és igazság van ezekben, mint a kormánypárti média karaktergyilkosságaiban, viszont ugye tudjuk, hogy a sár rátapad az emberre akkor is, ha alaptalanul támadják. Ez is volt a cél: bármilyen megszólalásunkat eleve hitelteleníteni. (Mi persze eleve feketelistán voltunk és nem kerültünk be a csoportba, pár órán belül pedig megindult a kitiltási hullám a “rossz” kérdésekért vagy szavakért, de persze így is megkaptuk a screenshotokat az ott folyó emelkedett párbeszédről. A mocskolódásokat később törölték, mert kínossá vált nekik, hogy dokumentáljuk őket.) Meg is lett a több száz, később több ezer ember előtt folyó gyűlölethadjárat eredménye: több ember írt rám privátban, volt, aki azzal kezdte, hogy magyarázzam el, hogy szerintem miért értelmetlen elképzelés az, hogy a transzneműek “rossz testbe születnek” vagy az, hogy egy férfi “nőként él”, majd mikor elmondtam higgadtan és mindenki személyes méltóságát tiszteletben tartva, akkor jött a személyeskedő támadás és szidalmazás. Más közegben sem ritkák a kurvaanyázós, szidalmazó, fenyegető megszólalások a közösségi médiában, de a transzkritikus nőkkel szemben mindennapossá, szisztematikussá váltak.

Így beszélnek a "TERF-ekről", azaz azokról (többnyire nőkről), akik nem értenek egyet a transznemű identitáspolitika valamennyi elemével. Ha valaki már egy kicsit is letér az útról, pl. rossz szót használ, nagyon hamar megkapja a TERF megnevezést, amivel gyakran fenyegetés is jár.

Válogatás egy LMBT aktivista csoportban folyó beszélgetésből. Az okozta a problémát, hogy egy esemény címében benne volt a pina szó, ami az egyik kommentelő szerint kirekeszti a "transznőket". Vaginaorientáltak és ciszribancok a TERF-ek, akiknek a kurva anyját.

Egy a feminista aktivizmusban ténykedő férfi anyázik, halálba kíván egy nőt, aztán kitörli, és közben áldozatnak állítja be magát - a jobb sávban a screenshot a sreenshotban az, ami itt a baloldali sáv (szintén bestof jelleggel egy hosszú kommentfolyamból).

A nyilvános megszólalás megakadályozására és jogi szankciók alkalmazására tett igyekezetek

Két esemény után indították be igazán zaklató hadjáratukat. Az egyik az volt, hogy a Tilos rádió Zártkörű lányok c. műsorában műsorvezetőtársammal és két vendégünkkel beszámoltunk egy londoni konferenciáról, amely a transznemű identitáspolitika baloldali feminista kritikájának adott hangot. (Ezt az adást hónapokkal később fedezte fel a fent már említett zavart aktivista.) A másik esemény az volt, hogy az aktivizmus ijesztő jelenségeinek ironikus kritikájaként megírtam a transzzsidó paródiáimat. Ezekben a zsidóságot fetisizáló elvadult filoszemita tendenciák parodizálása mellett arra mutattam rá, hogy a liberális identitáspolitikában az áldozati pózba helyezkedés kéz a kézben jár a mocskolódással és a pozícióhajhászással, illetve hogy a “férfi testbe született nő” illetve “női testbe született férfi” ugyanannyira szexista, mint amennyire a “gój testbe született zsidó” illetve a “zsidó testbe született gój” koncepciója antiszemita, ezért szerepelnek szándékosan eltúlzott antiszemita sztereotípiák a művekben. (Habár semmilyen módon nem hoztam nyilvánosságra, hogy a műveket én írtam - a műfaj lényegéből adódóan felvett kamu-zsidó név alatt jelentek meg ezek az írások - a genderaktivisták rögtön nekem tulajdonították az írásokat. Annyi már igaz, hogy senki más nem mert akkoriban ilyet írni, hiába van egyértelmű többségben az igen apró rendszerkritikus baloldalon és a feminizmusban a transzkritikus irányvonal, mert mindenki tudta, mire számíthat, ha ellentmond nekik.)

Ekkor lépett szintet a hadjárat: a genderaktivista network levelekkel bombázta a Tilos rádió szerkesztőségét és a rádió más műsorkészítőit, hogy dobjanak ki minket (engem és a transzpolitikával szintén kritikus, egyébként transzszexuális műsorvezető társamat) a rádióból. Továbbá LMBT és nőjogi civil szervezeteknek írtak, hogy nyújtsanak jogi segítséget, hogy minket bepereljenek, illetve nyilvános állásfoglalásban mondják ki, hogy gyűlölködőek vagyunk, ami a perben jól jöhet. Egyébként ezek a jelenségek tőlünk nyugatra igen elterjedtek: a kellemetlen nézeteket vallók nyilvános megszólalásainak megakadályozása, a jogi és gazdasági szankciók vagy az azokkal való fenyegetőzés teljesen hétköznapi eszköztára a transznemű aktivizmusnak. Itt van egy korántsem teljes lista.

A Tilos rádió szerkesztőségét bombázzák levelekkel, amelyekben azt állítják, hogy én és (egyébként transzszexuális) akkori műsorvezetőtársam fröcsögve gyűlölködőek, transzfóbok vagyunk. Az egyik levélíró (aki a fentebbi "dögölj meg", "a jó anyádat, azt" kommenteket írta), kifejezetten szeretne minket eltávolíttatni a rádióból.

A Labrisz Egyesület levlistájára küldött email, amelyben hatósági beadványt sürgetnek ellenünk. A levélíró egyébként ugyanaz, aki "a temetők meg üresek?" fentebbi kommentet írta. (A transzzsidó kiáltványt is félremagyarázzák természetesen.)

Civil szervezetektől kérnek segítséget, hogy "közösség elleni uszítás bűncselekmények" gyanújával feljelentést tegyenek ellenünk, mert súlyos transzfóbia az, hogy szerintünk a gyereket nem a gólya hozza.

Vallomás: Orbán Viktor is az én álnevem

Annyira a megszállottaim lettek ezek az emberek, hogy ha bármi nekik nem tetsző, akár csak enyhén identitáspolitika-kritikus dolog bukkant fel, rögtön engem vádoltak meg az írásával. Volt, hogy Pető Andreát, a CEU oktatóját és az MTA doktorát hitték a mi álnevünknek (ezért a cikkéért), a fő uszító “feminista” szerint pedig az ELTE Társadalmi nemek tanulmánya program felelőse, Gregor Anikó által adott interjúnak valójában “kb. a felét” én írtam. (Az meg már az önparódia minősített esete volt, amikor a zavart transznemű aktivista egy nála is agresszívebben nácizó transznőt vélt a mi álnevünknek.) Ezek után már tényleg az lesz a következő, hogy azzal gyanúsítanak meg, hogy Orbán Viktort is én találtam fel és eljátszattam egy színésszel.

LELEPLEZÉS! pt1: Pető Andrea a mi álnevünk!

LELEPLEZÉS! pt2: A Gregor Anikó által adott interjúnak valójában kb. a felét én írtam!

A rágalmazás újabb szintje: alapvető sajtóetikai normák áthágása

A legsúlyosabb határátlépés azután történt, hogy egy kiállításmegnyitón megjelent az egyik fő transzaktivista rajongónk. Ez a kettőnk (én és Bajusz Orsolya) által írt transzzsidó film levetítése előtt történt, amit ez az ember pont azzal a retorikával zavart meg, amit a filmben kritizálunk. (Például egy kis őrjöngés és bemutatás közt azzal akart morálisan nyertes pozícióba kerülni, hogy ő milyen keveset keres, mintha ettől neki lenne igaza. Orsolya megpróbálta kivezetni, de ellenállt, így ott maradt a megnyitó hivatalos részén.) Én az incidenst nem láttam, mert kint várakoztam egy performanszra, amiben egyébként egy nagyon hasonló jelenetet játszottunk el (igen, ennyire kiszámíthatóak). Az esemény után Orsolya kizavarta a megnyitót megzavaró aktivistát, én útközben szintén távozásra szólítottam fel és megmondtam neki, hogy ő egyébként férfi (merthogy arra hivatkozott, hogy ő nőgyűlölet áldozata, amiért nem ismerik el nőnek). Az, hogy odajön ez a forma áldozatoskodva mocskolódni az csak a szokásos, mondhatni papírforma. Ami viszont igen súlyos határátlépés, hogy az mno “újságírója” (aki a mi mocskolásunkra szakosodott, fent nevezett facebook csoport oszlopos, aktív tagja) írt egy minket rágalmazó cikket az “erőszak” rovatba az esetről a transznemű aktivista által összehordott facebook kommentek alapján. A cikk tényként állította, hogy Orsolya “bántalmazta” őt (akit áldozatnak is nevezett), mindketten pedig “fenyegettük”; sőt utalást tett arra, hogy “közösség tagja elleni erőszak” valósult meg. Nagyon súlyos etikai vétség, hogy egy nagy olvasottságú, egyébként hitelesnek tartott médiafelületen megjelent cikk minket, közszerepet be nem töltő embereket név szerint megnevezett, valótlan dolgokat állított rólunk, bűncselekmény elkövetésével rágalmazott meg minket, még az álláspontunkat sem jelenítette meg semmilyen módon, miközben a háttérben ellenünk uszító, nyerészkedő “feminista” bullykat megszólaltatta. Annyira kínos lett az mno-nak is a cikk, hogy pár óra múlva levették, persze miután már több százan vagy ezren elolvasták a kattintásvadász, bulvár-szintű rágalmakat és miután átvette több másik portál (nyilván bulvár- és szélsőjobboldali portálok). Volt tehát, aki az újságírói szakmával élt vissza, hogy részt vegyen a szalmabábépítésben, ami arra szolgált, hogy megbélyegezzenek minket és velünk együtt a nézeteinket, és példát statuáljanak, hogy senki se merjen ellentmondani a dogmáiknak.

"Bántalmazó cisznők nácikat felülmúló elvetemült agresszióval esnek nekem" - önparódia ez, de az mno-nál mégis lejöhetett, még ha csak egy pár óráig is volt kint.

Az már szintén csak a szokásos, hogy az eset után a transznemű aktivista a mi arcképeinket - amiket a kiállítás facebook eseményéből és a privát profilunkról vett - tette ki a saját profiljára bosszúként és vegzálásként. Az ilyeneken meg sem lepődöm, annyira önleleplező ez a megszállottság. Ugyanez a fixáció érhető tetten abban a blogposztban, amelyet a mocskolódó facebook oldal üzemeltetői írtak, és amelyben a problémáikon siránkozva használták a neveinket a saját álneveikként. Többek közt F. Dalma, B. Orsolya és U. Péter (Ungár Péterre utalnak nyilvánvalóan) szájába adják a sirámaikat, csak mert ennyire nem tudnak elszakadni tőlünk. Szintén annyira groteszk és pitiáner, hogy már csak legyint rá az ember.

Kicsit sem a megszállottunk (nyilvános borítófotónak tette ki a kiállításmegnyitó eseményéből vett képet).

Személyeskedés, rágalmazás és a nyilvánosság áthiszterizálása: stratégiai eszközök a hegemóniáért folytatott küzdelemben

A stratégiáik gyakorlatilag mindig ugyanazok: áldozati pózba vágják magukat miközben az ellenfeleik személyes lejáratására, megbélyegzésére, teljes erkölcsi megsemmisítésére törekszenek. A passzív-agresszív zsarolgatás a specialitásuk, keverve agresszív elemekkel. Idén történt például az is, hogy behívtak a KlubRádió Konkrét című műsorába vendégnek beszélni egy kiállításnak csúfolt eseményről írt kritika kapcsán engem és szerzőtársamat. Amikor az adás reggelén Böcskei Balázs, az adás műsorvezetője megosztotta az adás témáját és a vendégek nevét a facebook oldalán, az egyik transznemű aktivista (egy volt pártpolitikus) azon nyomban öngyilkossággal kezdte el fenyegetni. Persze később kínosnak találta és törölte. Egy másik példa, hogy egy tavalyi nyilvános vita vége felé, amikor egyértelművé vált, hogy érvek tekintetében alulmaradt a transznemű tábor, egy másik transznemű aktivista hangos, teátrális, óvódás-szintű toporzékoló sírás-rívásba kezdett, azzal igyekezve megnyerni a vitát, hogy hangosabban tud (mű)szenvedni. Mintha annak lenne igaza, aki több “elnyomottságot” és szenvedést tud felmutatni. Ezt persze mind azután, hogy közel 3 órán keresztül folyamatosan gyűlölködőnek és nácinak neveztek engem a párbeszéd nevében, mert olyan dolgokról beszéltem, hogy az identitás társadalmi kontextusban jön létre, és vannak annak következményei, ha átdefiniáljuk a nő és férfi szavakat. Mivel teljesen egyértelművé vált, hogy a teremnyi személyeskedő, sárdobáló aktivista elvesztette a vitát pár transzkritikus hanggal szemben, másnap a facebookon vonták felelősségre a vitát szervező Labrisz Egyesületet, hogy hogyan mernek egyáltalán teret engedni olyan gyűlöletbeszédnek, mint például hogy az identitásunk nem születik velünk, zsarolási alapnak felhozva a teátrálisan tomboló transz aktivistát és hazudva arról, hogy mik hangzottak el.

Ennyit ér a párbeszéd ezzel a közeggel: hiába voltam a legvégsőkig korrekt, higgadt, hiába érveltem és soroltam tényeket, hiába magyaráztam el nekik a lehető legkonstruktívabb és legbarátibb módon a rendszerkritikus álláspontot (ahogy előtte rengetegszer rengeteg embernek), egyik alkalommal sem volt semmi de semmi értelme, mert egyszerűen nem érdekük megérteni. Ha csak érvek lennének, összeomolna mindenük, mint egy kártyavár. Mivel semmilyen tudományos módon nem támasztható alá a velünk született genderidentitás elképzelése, az egyetlen lehetőségük a nyilvánosság áthiszerizálása, a moralizálás, a megbélyegzés, a szalmabábépítés. Pár évnyi tapasztalat után azt kell mondanom: nagyon megbántam, hogy valaha szóba álltam ezekkel az emberekkel. Ami itt megnyilvánul, az nem más, mint hegemónia-küzdelem: liberális utóvédharcok a liberális hegemónia végnapjaiban, jelen esetben a baloldali kritikával szemben. Habár művelőiben jórészt nem tudatosul, ez a harcmodor stratégiai eszköz, amit nagyon könnyű eltanulni, ha valaki belekeveredik ebbe közegbe, ám annál nehezebb kijönni belőle. (Ez persze összeérhet az egyéni patológiákkal, de utóbbiak nem okozói a jelenségnek.)

A törölt öngyilkossági fenyegetőzés után egy visszafogottabb zsarolás, de van itt hazugság is, személyeskedés, lejáratás. Azért nem szabad arról beszélni, hogy a nemükkel elégedetlen gyerekek kb 80%-a kinövi ezt az állapotot és a pubertáskor végére megbarátkozik a nemével, nehogy ennek a komment-írónak beszóljanak az utcán.

A vámpírkastély genderen innen és túl

Valahol törvényszerű, hogy a transznemű aktivizmusban robbant a bomba. Annak lényege ugyanis, hogy rávegye az embereket, hogy ne vegyék észre illetve ne mondják ki a nyilvánvalót: azt, hogy az ember ivarszerveinek van jelentősége (és ha valaki rosszul érzi magát a testében, annak van valami oka, amit érdemes felfedni és kezelni). Valahogy úgy működik ez, mint “A császár új ruhája” című Andersen mesében. A császár fiktív ruháját “szövő” csalók azt állítják, hogy aki nem látja a ruhát, az érdemtelen a pozíciójára, sokáig ezért nem meri senki kimondani a nyilvánvalót: hogy a király meztelen. A transzneműség doktrínája ehhez nagyon hasonlóan működik: sokan azért nem mernek neki ellentmondani, mert attól félnek, hogy érdemtelenek lesznek az ún. haladó eszmékre, holott mindenki tudja, hogy az ivarszerveknek van jelentősége és ezen különbségek megnevezésére szolgálnak a férfi és nő szavak. Ami különbözik a mesétől, hogy nem elég egyvalakinek kimondani a meztelen igazságot ahhoz, hogy a többiek felébredjenek - rengeteg embert hallgattattak el eddig is ezzel a top-down, óriási pénzekből működő lobbival.

Ha nem lenne a transznemű politika (aminek az állításai olyannyira nem természetből eredőek, hogy csak pár évtizede találták fel), ezeknek az embereknek feltehetően eszükbe sem jutna, hogy ők “nők” attól, hogy női ruhába szeretnek öltözni, illetve hogy “elnyomottként” külön jogokat követeljenek maguknak. (A fő zaklató aktivista is bevallotta, hogy az ún. transznők többségéhez hasonlóan ő is transzvesztitaként kezdte, több fétisalbumot is osztott meg magáról, de aztán megtalálta a transznemű aktivizmus azzal az elképzeléssel, hogy ettől ő nő.) Hogy ki hogyan öltözködik, milyen bulikba jár és milyen fétisei vannak, magánügy, onnantól viszont, hogy elnyomott kisebbségnek állítják be magukat, és erre hivatkozva meg akarják szabni, mások hogyan beszélhetnek róluk, jogilag szankcionálni akarják az igazság kimondását, gyerekeket hajszolnak bele a transzneműségbe, és alapvető szavakat akarnak újradefiniálni vagy tabusítani, már nagyon is érintik az egész társadalmat a jogköveteléseik. Sokáig én is úgy gondolkodtam, hogy kit zavar az, hogy minek vallják magukat, amíg másoknak nem ártanak vele, de sajnos nem ennyiről van szó, ugyanis valóban a többség jogait veszélyeztetik a követeléseik.

Ha valakit rá lehet venni, hogy tegyen úgy, mintha a nyilvánvaló valóság nem létezne, azzal mindent meg lehet csinálni. Ezért egészen orwelli az, hogy úgy kell tennünk, mintha férfiak nővé válhatnának, nők pedig férfivá, és létezne több száz genderidentitás. A transzneműség a liberális identitáspolitika logikailag legtovább vitt, legszélsőségesebb példája, ezért került ennyire a középpontba a gender körüli vitákban és ezért vált ennyire erős választóvonallá rengeteg országban. Mivel engem pont ezzel a témával találtak meg és kényszerítettek bele abba, hogy - próbálva megérteni az egész jelenséget - ezzel foglalkozzak elméleti szinten is, és mivel a legtöbb transzkritikus ember félt attól, hogy belenyúljon ebbe a darázsfészekbe, rajtam ragadt az a szerep, hogy a nyilvánosságban hozzászóljak a témához - ezért jönnek a személyes tapasztalataim főleg ebből a közegből.

A formula a szokásos: áldozatoskodás egy kis személyeskedéssel, majd rögtön hazugsággal: őt és a "fajtáját" ki akarják (akarjuk) irtani, majd a bújtatott nácizás, passzív-agresszív smileyval. Napi szinten jöttek az ilyen szintű vegzálások egy *szakmainak* nevezett ("gender studies") csoportban, miközben a háttérben a zárt csoportjaikban folyt a nyílt uszítás.

Ugyanakkor azok a vámpírkastély-tendenciák, amelyekről többek közt Mark Fisher és Weiss Eszter is írtak, sokkal szélesebb körben, más ügyek mentén is működnek. Az általam megismert aktivista szcénában egészen hétköznapi bántalmazónak vagy zaklatónak nevezni azokat, akik kellemetlen dolgokat mondanak, vagy azt mondani egy nekik nem tetsző állításra, hogy “ettől rosszul/kellemetlenül érzem magam”, mintha bármi módon befolyásolná ez az állítás igazságtartalmát, vagy a kedvenc progresszív ügyük mentén a saját felsőbbrendű pozíciójukat elbeszélni. A nyílt uszításnál ugyanis sokkal gyakoribbak a "kifinomultabb" alázós módszerek. Külön tanulmányt érdemelnének a “balliberális” (valójában liberális) diskurzív stratégiák: az, ahogy az ellenzéki nyilvánosság megszólalóinak igen jelentős része saját állítólagos felsőbbrendűségét beszéli el osztálykódolt stilisztikai eszközökkel és a velük egyet nem értő “suttyó pórnép” mélységes, habár explicite gyakran ki nem mondott megvetése mentén. Ebben a közegben már annak is örülni kell, ha valaki nyíltan kimondja, hogy annyira megveti a vidéki embereket, hogy inkább leválasztaná Budapestet a vidékről, mert ritka erény náluk az őszinteség, legtöbbször csak implicit módon fejezik ki ugyanezt az attitűdöt. A kulturált haladó szellemiségűek vs. visszamaradott bunkó parasztok örökös liberális értelmezési keretének lényege, hogy ha őket valaki kritizálja, az csak egy maradi, ostoba gyűlölködő lehet, hiszen ők a jók, az univerzális igazság és erkölcsiség letéteményesei, punktum, ezt egy ezredmásodpercig nem jut eszükbe megkérdőjelezni. Az fel sem merül bennük, hogy az ő tevékenységükkel volna probléma és ha utálja valaki őket, az azért is lehet, mert amit művelnek, az undorító. Az ebben a felsőbbrendűsködésben a szép, hogy a kormány kultúrharcos provokációira rendre úgy reagálnak, hogy azzal bebizonyítják, hogy a kormánynál sokkal színvonaltalanabb módon képesek megragadni többek közt a kulturális és tudományos kérdéseket (ld. pl. kánon-vita vagy gender studies ügy). Ahogy a leereszkedő, lesajnáló stílusukban megszólalnak, attól minden épeszű ember undorodik, csak a többségnek nincs meg hozzá az eszközkészlete, hogy ezt pontosan megfogalmazza, de nagyon is tudja, hogy ez ugyan nem kell, akkor inkább bármi más. Amellett, hogy pokollá teszi azok életét, akik belekerülnek, azt tanultam meg az aktivista közeggel kapcsolatban, hogy ez a budai/belvárosi felsőbbrendűsködés az egyik oka (egyebek mellett) annak, hogy nem kellenek a többségnek a “progresszív” keretben tematizált ügyek, hiszen ez a leereszkedő, civilizálgató, moralizáló attitűd egyébként releváns ügyektől is elveszi a kedvüket.

Az, akit folyamatosan passzív-agresszív, fölényeskedő stílusban vegzálnak, ha nem képes magáévá tenni ezt az összeszorított foggal, nyájaskodva alázó stílust és ezzel visszaválaszolni, azt ez a közeg előbb-utóbb kikészíti. Amikor pedig kihoznak valakit a sodrából és ordít vagy elküldi őket a fenébe, akkor persze hátradőlhetnek és azt mondhatják, hogy na ugye megmondtam, ezek ilyenek, civilizálatlan magyarok/agresszív bántalmazók/frusztrált szerencsétlenek/mentálisan betegek/gonoszok/mindig is jobboldaliak voltak, vagy sajnálkozva pszichológusért kiálthatnak. Erre is mennek ki a szurkálódásaik: a kifárasztásra. Azokat csinálja ki ez leginkább, akikben van őszinteség és egyenesség, akik nem tudnak ehhez a passzív-agresszív, a polgári habitusával fölényeskedő közeghez alkalmazkodni.

Vámpírkastély-díjas az is, ahogy pár velünk elméleti szinten egyetértő aktivista reagált a minket ért támadásokra: elvárták volna, hogy csendben, szentként tűrjünk, miközben bűncselekményeket követnek el ellenünk, a budai etikettnek megfelelően beszéljünk, és nyolc fős privát facebook csoportban ne írjuk le, mennyire elfogadhatatlan, amit velünk művelnek gusztustalan emberek. (Igen, vannak gusztustalan emberek, és az aktivizmusban igencsak felül vannak reprezentálva.) Hiszen ha dühösen szólalunk meg, akkor veszélyeztetjük azt az áldozati pozíciót, amit ők akarnak ácsolni maguknak, és úristen, mi lesz, ha nem a liberális nyilvánosság szabályai szerint szólalunk meg, az fogja kihúzni a talajt a lábuk alól. Rettenetes nagy problémák ezek, hogy mit fognak gondolni majd a nőjogokról, miközben én azt látom, hogy épp a budai karótnyelt, dogmatikus stílus az, amitől a legtöbb ember menekül. Talán ez volt a legfontosabb tapasztalásom a vámpírkastélyban: a partvonalon álltak emberek, akik kedélyesen elnézték, hogy vásárra viszem a bőröm, nem avatkoztak közbe, amikor éveken át rágalmaztak, de azért onnan osztották az észt, hogy hogyan kéne minderre reagálnom. Tegyem magam céltáblává azzal, hogy “párbeszédet” folytatok a vámpírkastéllyal (hiszen el kell felnőtt embereknek magyarázni, hogy a pénisz férfi szerv, a vagina női szerv), és kedvesen mosolyogva viseljem el, hogy megszállott emberek minden eszközzel tönkre akarnak tenni. Az észosztók közt voltak olyanok, akik tudták volna az intézményeiket és a kapcsolatrendszerüket arra használni, hogy ne két ember vigye el a balhét, de inkább az én kemény munkám gyümölcsét learatva pozicionálták magukat “szalonképesen rendszerkritikusként”. Olyan súlyos határátlépések történtek, amiknél közbe kellett volna lépni, legkésőbb az mno-s cikknél, de valójában sokkal korábban, és pláne nem lett volna szabad arra biztatni minket, hogy tűrjünk és kussoljunk. Ha nem a velünk szembeni tisztességből, akkor azért, mert épp eléggé a béka segge alá silányították a nyilvánosságot, és ennek határt kellett volna szabni.

Disszidálás a vámpírkastélyból

Már csak azért is fontosnak tartottam megírni az aktivizmusban szerzett tapasztalataimat, mert megismertem annak a dinamikáját, hogyan, milyen alattomos diskurzív stratégiák tudnak pl. a Fideszhez kergetni embereket. Olyanokat, akikben semmi rossz szándék vagy gyűlölet nincs, csak a passzív-agresszív, fölényeskedő erényfitogtatást nem bírják elviselni. Ha nem lett volna meg az eszközkészletem arra, hogy baloldali szempontból reflektáljak ezekre a jelenségekre, már én is nyilván Fidesz- vagy Jobbik-szavazó lennék. Amit megtanultam, hogy nem szabad szóba állni senkivel, aki eltartott kisujjal fölényeskedik pl. a "progresszív" ügyek támogatására hivatkozva, aki a vámpírfészekkel való párbeszédre buzdít, vagy aki a polgári etikettet várja el az embertől bármilyen szituációban, de pláne mikor az emberből épp szalmabábot csinálnak. Annyit tudok mondani, hogy bár borzalmas egy ilyen áthiszterizált közeg céltáblájává válni, talán még borzalmasabb lehet becsicskulni nekik és megfelelni a szabályaiknak, vagy olyanná válni, mint ők. Én visszagondolni sem szeretek arra, hogy hosszú ideig napi szinten vegzáltak, én pedig azzal, hogy türelmesen elmagyaráztam a nézőpontomat és cáfoltam a személyeskedő hazugságaikat, belementem a játszmáikba. Az az igazság, hogy senki sem tartozik elszámolással nekik, csak mert kinyilatkoztatnak, kikérdeznek, számon kérnek, hazudoznak, áldozatoskodva zsarolnak és mocskolódva minősítenek, nem lesznek ők hatóság attól, hogy van egy facebook accountjuk és összeverődve online bullyingot szerveznek. Ha valaki belekerül ebbe a közegbe, jobb minél hamarabb kikerülni belőle és teljesen megszakítani velük minden kapcsolatot, szükség esetén pedig jogi útra terelni a dolgot. És ha már ennyire a személyünket támadják, megírni ezeket a személyes tapasztalatokat.

Rengeteg történetet tudnék még mesélni, de jobb ebben a mocsárban nem teljesen elmerülni (én pl túl undorítónak tartottam még elolvasni is a screenshot-gyűjteményemet), úgyhogy itt lezárom ezt a személyes posztot.

#aktivizmus  #gender #kultúrharc #rágalmazás #áldozatverseny #transzneműség #feminizmus #transzzsidó  #noplatforming #vámpírkastély