Feró Dalma

"Én nem vagyok testbe való." Transzhumanizmus Matthew Baker Átalakulás című novellájában (Kultúra és közösség, Beke Ottóval)

Absztrakt:

Matthew Baker Átalakulás című novellája a bio- és a cyberpunk határán mozog. Hibrid fikcióként az emberi élet és általában a létezés egészét érintő digitalizáció lehetséges jövőbeli irányát jeleníti meg. Az adatosításban és az azzal összekapcsolódó virtualizációban rejlő emancipációs potenciálra építi fel irodalmi világát és narratíváját, azonban elbeszélői perspektívája kívül marad az elképzelt digitalizált világon. A tanulmány a transzhumanizmusnak a Baker-novellában kikristályosodó, a digitalizáció és az immaterializáció irányában orientálódó formájára összpontosít, miközben rámutat a transzgenderizmus (illetve transzszexualitás) diskurzusával való szisztematikus átfedésekre, valamint a novella elismerési logikájában rejlő ambivalenciákra, ellentmondásokra.

Részlet:

"Számos hasonlóságot találhatunk tehát a transzgenderista és transzhumanista törekvések történelmében. Közös bennük, hogy a 20. század első felének eugenikai törekvéseiből eredeztethetők. Ezeket az eugenikához kapcsolódó diskurzusokat és praxisokat a II. világháború utáni időszakban elsősorban az Egyesült Államokban különböző politikai és tudományos intézmények felhasználásával pozicionálták újra egyes „progresszív” szereplők. Mozgalomként a 80-as években kezdtek el formálódni az Egyesült Államokban – abban az időben, amikor többek közt az elit („filantróp”) intézmények finanszírozásának köszönhetően paradigmaváltás következett (illetve tetőzött) be az észak-amerikai emancipációs mozgalmakban. Az egymással mindinkább összefonódó információs-, nano- és biotechnológiai szektorok támogatásának jelentős szerepe van abban, hogy a tudományos életben és a politikában egyaránt intézményesült e két mozgalom. Mindkettő emancipatorikus törekvésként, az emberi jogok és lehetőségek kiterjesztéseként keretezi saját magát, ennek alapfeltétele, hogy a biológiai adottságokat elavulttá (sőt, időként elnyomóvá) nyilvánítják, a technológiát pedig megváltásként értelmezik."

A teljes publikáció elolvasható az alábbi linkeken:

A Researchgate-en

Az Academia.edu-n

A folyóirat honlapján

Beke Ottó és Feró Dalma (2022) "Én nem vagyok testbe való." Transzhumanizmus Matthew Baker Átalakulás című novellájában. Kultúra és Közösség 13 (4): 49–59.

Transhumanism And The Future Of Humanity: 7 Ways The World Will Change By  2030kép: forbes.com

Az elismerés posztpolitikája a hegemóniaküzdelmek szolgálatában (Replika)

Absztrakt:

A huszadik század második felének nyugati emancipációs mozgalmaiban a felszabadító megközelítések háttérbe szorulásával az elismerésalapú követelések kerültek középpontba. E paradigmaváltás nem a gazdasági és a kulturális igazságosságigények mentén történő hangsúlyeltolódásként ragadható meg, ahogy Nancy Fraser nagy hatású kritikája tartja, hanem a politikai és posztpolitikai logika közti váltásként: az igazságosság diskurzusai a társadalmi érdekellentétek kérdései felől mindinkább morális regiszterbe helyeződtek át. Ez nem elkerülhetetlen konszolidáció vagy spontán alkalmazkodás, hanem elit hegemonikus stratégia eredménye: az elismerés a radikális mozgalmak neutralizálásának és felszívásának, az ellenállás beleegyezéssé transzformálásának eszközeként vált az igazságosságelképzelések uralkodó formájává. Az elismerés logikája azonban belső ellentmondásainál fogva a hegemónia önfelszámolásához vezet(het), mivel nem pusztán felaprózza, hanem egymással is szembeállítja az igazságosságköveteléseket, ahogy például a "szexuális-és genderkisebbségek" politikája jelentős területeket sajátított ki a nőjogi politikától. Az ezen önellentmondások kiküszöbölésére létrehozott technikák (például az interszekcionalitás) sem tudták a liberális hegemónia repedezését megakadályozni, így a hegemóniát érő legnagyobb kihívások nyomán felerősödtek az elismeréspolitika belső (liberális) kritikái is. Az elismeréspolitika azonban annyira alapvető elemévé vált a hegemóniatörekvéseknek, hogy nem csak a válságban lévő liberális hegemónia nem tudta magát újraértelmezni nélküle, hanem egyes baloldali kritikák és jobboldali ellenhegemonikus törekvések sem tudtak szabadulni az elismerés logikájától.

Ebben a publikációban olyan dolgokról is szó esik, hogy

- milyen tágabb politikai küzdelmekbe illeszkedik az elismerés-alapú megközelítés egyeduralkodóvá válása az emancipációsnak nevezett mozgalmakban (korábbi újbaloldali mozgalmak felszabadító megközelítése vs jelenkori hegemón elismeréspolitika)
- milyen intézmények milyen módokon avatkoztak be a 60-as években kibontakozó újbaloldali emancipációs mozgalmakba, azaz miért nem igaz, hogy a jelenleg hegemón megközelítések spontán konszolidáció vagy alkalmazkodás eredményei lennének, illetve miért alapvető tévedés azt gondolni, hogy egyszerűen "meghaladták" a korábbi megközelítéseket
- miért nem a gazdasági vs kulturális sérelmek mentén lehet megragadni a történelmi változást, ami az emancipációs küzdelmekben végbement (szemben az elismeréspolitika legismertebb kritikájával)
- miért lehetetlen az elismeréspolitikát bármiféle baloldali politikába integrálni
- miért bukott el Jeremy Corbyn az Egyesült Királyságban és Bernie Sanders az USA-ban
- mi köze van az elismeréspolitikának a (tévesen) populistának is nevezett jobboldal megerősödéséhez
- milyen politikai eszköz az "interszekcionalitás" (tovább vulgarizálva magyar kontextusban: "metszetszemlélet")
- mik voltak azok a bizonyos szexháborúk
- milyen alapvető tévedésre épül az ún. "szexualitástanulmányok" programadó cikke

A teljes tanulmány olvasható:

- a Researchgate-en
- az Academia.edu-n
- a Replika folyóirat honlapján

(Ez egy korábbi angol, az Intersections folyóiratban megjelent tanulmány átszerkesztett magyar nyelvű változata. Az angol nyelvű publikáció olvasható itt, itt és itt)
Eastern Europe was once a world leader on gay rights. Then it ran out of  scapegoats | CNN
kép: CNN

JK R*wling, a nemváltó óvodások és a magyarországi választások (atlatszo.hu)

"Az utóbbi hetekben több országos média foglalkozott a transzneműek és a nők közötti konfliktusokkal, részben J.K. Rowling írnónőt érő támadások, részben a magyarországi „genderpolitika” kapcsán, így a 444.hu egyik podcastja is. A nők valósága azonban egyik oldalt sem érdekelte igazán, de még a melegeké és a leszbikusoké sem. Magyarországon rendkívül leegyszerűsítő módon, a brit vita komplexitását figyelmen kívül hagyva importálják a témát. Az április 3-i parlamenti választások és a témához kapcsolódó népszavazás előtt pár hónappal az ellenzéki média nem engedheti meg magának, hogy ennyire lenézze az olvasóit.

(...)

És még csak nem is állnak meg a problémák a nőknél és gyerekeknél. A kérdés ugyanis az, hogy lehet-e cenzúrázni a biológiai valóságot? A genderidentitás alapú diszkrimináció egyes értelmezése szerint a transznemű emberekre biológiai nemük szerint utalni gyűlöletbeszédnek számít, és több esetben előfordult az Egyesült Királyságban, hogy a rendőrség ilyen esetekben nyomozást indított. Mindez tehát alapjaiban érinti a szólásszabadságot és tudományos szabadságot, ahogy például az Egyesült Királyságban a nő szótári definíciója („felnőtt nőnemű ember”) többszörösen cenzúra alá került, a transzaktivizmus állításait cáfoló egyes kutatásokat megakadályoztak vagy megpróbáltak visszavonatni.

A kérdés az, hogy lehet-e valakinek joga hozzá, hogy mások azt gondolják róla, amit ő gondol magáról? Még akkor is, ha ez nyilvánvalóan ellentmond a biológiai valóságnak? Mitől lenne „gyűlölködés”, hogy valaki nem gondolja, hogy a szubjektív érzések (a „genderidentitás”) felülírják az objektív tényeket (a biológiai nemünket)? Milyen következményekkel jár, ha egy láthatatlan és ellenőrizhetetlen szubjektív érzésre, a genderidentitásra alapozunk törvényeket? Elhisszük és elfogadjuk, hogy van, akinek a „genderidentitása” eltér a biológiai nemétől, azonban nem gondoljuk, hogy e probléma megoldására a nem, a férfi és nő szavak átdefiniálása a megoldás."

Kiss Noémi és Feró Dalma: JK R*wling, a nemváltó óvodások és a magyarországi választások. A teljes írás olvasható az atlatszo.hu-n.

Kép: atlatszo.hu

Túlélni a magyar „feminizmust” és „baloldalt” (Szellem és Tudomány)

Absztrakt
Autoetnográfiánkban személyes tapasztalataink és a vonatkozó szakirodalom dialektikája alapján vizsgáljuk a magyarországi nyilvánosságban zajló hegemóniaküzdelem egyes aspektusait. Egyéni, de összefüggő személyes elbeszélésünket tesszük adattá és vonunk le belőlük induktív, a módszernek megfelelően limitált következtetéseket. Fő fókuszunk, hogy milyen aktorok milyen terepeken és milyen kapcsolatrendszereken keresztül, valamint milyen mechanizmusok működtetésével játszanak fontos szerepet a hegemóniaküzdelemben az általunk megismert „progresszív” oldalon. Leírjuk többek közt azokat a mechanizmusokat, amelyekkel a progresszív aktorok a kettős hegemónia logikáját megkérdőjelező nyilvános megszólalásokat semlegesítik,
transzformálják, saját hegemón diskurzusuk logikájába integrálják vagy elhallgattatják, ezzel helyreállítják a moralizáláson (jó progresszívek vs. gonosz elmaradottak) alapuló rendet. A terepen kialakuló konfliktusok mentén reflektálunk a progresszív szereplők közti kapcsolatokra és az őket összekötő habitusmintázatokra, valamint a különböző (politikai, művészeti, tudományos) mezők közti kapcsolatokra, a politikai mező logikájának más mezőkre történő kiterjesztésére. Történetünk elején nőként (feministaként) foglalkoztunk modernitáskritikával és liberalizmuskritikával, azonban a történet végére magyarként, kelet-európaiként jutottunk arra, hogy a létező magyarországi feminizmus a modernista mítoszok replikátora és egyúttal a (kulturális) imperializmus eszköze.

Kulcsszavak: autoetnográfia, hegemóniaküzdelem, feminizmus, baloldal, NGO, kultúra, tudomány, mezők, vámpírkastély, mobbing, cancel culture, no-platforming, öncenzúra, taktikus média

Abstract
Our autoethnography, based on the dialectic of our personal experiences and the relevant literature, examines certain aspects of the hegemonic struggles taking place in the Hungarian public sphere. We use our respective but interconnected personal narratives as data to draw inductive conclusions within the limitations of the method. Our analysis is focused on actors who play an important role on the “progressive” side of hegemonic struggles, and we examine the fields, systems of relationships and mechanisms by which they exert an influence. We describe the mechanisms through which progressive actors neutralize, transform, integrate, or silence public discourses that question the logic of dual hegemony, through which they restore the underlying moral order of good progressivism vs. evil backwardness. Following the emerging conflicts, we reflect on the relationships between progressive actors, the habitus patterns that connect them, the relationships between allegedly separate (political, artistic, scientific) fields, as well as on the extension of the logic of the political field to other fields. At the beginning of our story, we critiqued modernity and liberalism as women (through feminist theory), but by the end of the story, we realized as Hungarians and as Eastern Europeans that the actually existing Hungarian feminism is a replicator of modernist myths and a tool of (cultural) imperialism.

Keywords: autoethnography, hegemonic struggles, feminism, left politics, NGO, culture, science, field studies, vampire castle, mobbing, cancel culture, no-platforming, self-censorship, tactical media

A teljes autoetnográfia az alábbi webhelyeken olvasható:

researchgate
academia.edu
a folyóirat honlapján


Barbara Kruger: Your body is a battleground; Feró Dalma: Gender is a war weapon

Második bocsánatkérés a papruhás, abortusztablettás tüntetésért (Index.hu)

"Öt év távlatából úgy gondoljuk, hogy óriási hiba volt ilyen módon megszervezni ezt a tüntetést. Nem azért, mert már nem tartjuk fontosnak, hogy szolidaritásunkat fejezzük ki a lengyel nők felé, vagy mert szégyellnénk gúnyolódni. Hanem azért, mert 

AKARATUNKON KÍVÜL LEHETŐSÉGET ADTUNK A LIBERÁLIS ÉS JOBBOLDALI IDENTITÁSPOLITIKÁT FOLYTATÓKNAK, HOGY MÁSOK HÁTÁN FOLYTASSÁK A MEGSZOKOTT KULTÚRHARCOS (ALIEN VS. PREDATOR) POLITIKÁJUKAT.

Hiába nem kerestük soha őket, hiába akartunk kifejezetten tőlük függetlenül és az ő politikájuktól eltérő módon beszélni a reproduktív kérdésekről, a konfliktusok felvállalása nélkül nem tudtuk lerázni őket magunkról. Már látjuk, hogy korábban kellett volna minden szálat elvágni a magát hivatásos feministának tartó liberális identitáspolitikai közeggel, amelynek tagjai nemcsak a külföldi donorok által fizetett NGO-hálózatokba, hanem a magyar balliberális (párt)politikába is mélyen be vannak ágyazódva. Még a tüntetés előtt ki kellett volna mondanunk, hogy soha semmilyen ügyben nem lehetünk velük közös platformon, nem szeretnénk, ha a mindenféle külső támogatás nélkül és a liberális hálózatokon kívül szerveződött tüntetésre rátelepednének. Mivel nem tettük ezt meg, szándékunk ellenére is visszaterelődött az abortusz témája a jobboldali-liberális kulturális ellentét narratívájába, mivel mi sem mértük fel, mennyire mélyen korrupt a magyar nyilvánosság.

Ez korántsem egyedi történet. Hasonló eset a közelmúltból, hogy a 2018-as túlóratörvény elleni tiltakozásokra rátelepedő fehér sapkás politikusnők valódi civileket túrtak ki a saját molinóik mögül, majd kamerák előtt (nagyon átlátszóan) eljátszották az áldozatot. A magukat feministának nevezőkkel és a politikai alapítványok által fizetett álcivilekkel akaratunk ellenére kapcsolatba kerülve azt láttuk hosszú éveken keresztül, hogy valóban független és lokális ügyeket tematizáló valódi civilek munkájára telepszenek rá, szemétdombot csinálnak belőle, és mindenki mást a (fizetetlen) személyzetükként kezelve basáskodnak. Ha bárkitől bármiért valóban bocsánatot kell kérnünk, akkor a hozzánk hasonlóan valóban civil magyaroknak tartozunk ezzel, amiért terepet adtunk az alieneknek és predatoroknak, hogy egy újabb ütközetet vívjanak a nagy múltra visszatekintő kultúrharcukban."

Bajusz Orsolya, Básthy Ágnes és Feró Dalma

Eredetileg megjelent az Indexen, a teljes írás itt olvasható.

Ha a katolikusok határozott véleményt fogalmaznak meg, tűrjék a kritikát

Véresen komoly mesék: Alien vs. Predator Meseországban (Index.hu)

Egy kisgyermek valóban el tudja dönteni, ha biológiai nemétől eltérő nemű? Ha a szülő ezt kétségbe vonja, bántalmazza gyermekét? Világnézetek harca és transzaktivizmus egy mesekönyvként bemutatott kötet lapjain. A Meseország mindenkié körül folyó politikai csatározás nem pusztán értékrendek összeütközéséről szól, hanem különböző politikai stratégiákról is.

"Azért is nehéz nem indoktrinációt látni a Meseország-projektben, mert a közismert mesékben (népmesékben és műmesékben egyaránt) szép számmal találunk szegény, árva, az átlagtól valamilyen módon eltérő vagy különleges tapasztalattal rendelkező hősöket – nem igaz tehát, hogy ezek az élethelyzetek eddig ki lettek volna szorítva a mesékből. Sok mesében pedig A rút kiskacsától a Süsüig a „másság” univerzális tapasztalatát ismerhetjük meg. A gyerekek bennük magukra és másokra ismerhetnek, és rajtuk keresztül elsajátíthatják az együttérzés és a nézőpontváltás képességét a koruknak megfelelően. A Meseország mindenkié-projekt ehelyett adottnak vesz politikailag konstruált csoportokat, és az együttérzést ezen „csoportok” elfogadásaként és elismeréseként értelmezi."

"Csak látszólag folyik a vita elfogadásról és el nem fogadásról – a valódi tét, hogy hány gyereket szüljenek a nők, létezik-e női princípium, van-e a gyerekeknek szexualitása, ki végezze el ingyen a háztartási munkát, és hogyan lehet a népességet a gazdasági folyamatokhoz illeszteni. A tolerancia és elfogadás hívószavai éppen ezeket a politikai kérdéseket fedik el.

Éppen a „genderügyekben” folyó belső, liberális és baloldali szereplők közti viták világítanak rá legjobban, hogy nem elfogadók és gyűlölködők közt húzódnak a határvonalak ebben a témakörben. A transznemű-politika első és legfontosabb kritikusai a kezdetektől a feministák közül kerültek ki. Ugyanez a vita éledt újra nemrégiben J. K. Rowling transzkritikája nyomán. Magyarországon is megjelent a rendszerkritikus (és egyben szükségszerűen transzkritikus) feminista vonal, amely vitatta többek közt, hogy van veleszületett genderidentitás, hogy a nőlét pusztán egy identitás vagy egy életforma, illetve hogy a gendersemleges öltözők és mosdók jelentenék a kétségtelenül progresszív megoldást a mai „genderproblémákra”. Ezeket az álláspontokat azonban majdnem teljesen kiszorították a mainstream médiából."

Eredetileg megjelent az Index.hu-n, a teljes cikk itt olvasható.

labrisz

Gender és igazság(osság), gender mint posztigazság(osság) (Replika)

"A gender egymással küzdelemben álló igazság- és igazságosságigények kiemelt hordozója. Rendkívül különböző, egymásnak is ellentmondó (például nőjogi, homoszexuális, transznemű) jogkövetelések hivatkoznak rá, miközben ezeket egyes jobboldali mozgalmak összehangolt lobbinak állítják be. A különböző genderstratégiák egymással konkuráló politikai víziókat testesítenek meg a népesség kormányzásáról és a testek fegyelmezéséről. A gendert nem a felszabadító feminista politika, hanem a normalizáló szexológiai gyakorlat teremtette, amelyből évtizedekkel később a transzneműmozgalom is kibontakozott. Ez utóbbi nem pusztán az elismerési kérdések materiális beágyazottságát hagyja figyelmen kívül (ahogy más elismeréspolitikák teszik), hanem egyenesen tabusítja a testi nemi különbséget és annak politikai materialitását. A gender mint önazonosság szigorúan individualizált emberképen alapuló „igazsága” viszi logikailag legtovább a materialitás sex/gender szembeállításban rejlő leértékelését, a végletekig inflálva ezzel az igazság- és igazságosságigényeket. Ezért is válhatott a gender a modernista haladáseszmény teleologikus elképzelésének különösen fontos jelölőjévé, és az elitküzdelmek eszközeként felfogott posztigazság(osság) kiteljesítésévé és egyben szimbólumává."

"Annak, hogy a ’70-es években kibontakozó akadémiai feminizmus egyes képviselői a normalizáló orvosi technikák gender-apparátusát vették kölcsön, meglett az ára. Az immár progresszívan csengő „gender” jelszava nemcsak demográfiai célok eszközévé vált, hanem a szexológia leszármazottjaként megjelenő transzgendermozgalom is a genderegyenlőségre és emancipációra kezdett el hivatkozni. Utóbbi igazság- és igazságosságmodellje olyannyira individualizálja az igazságigényeket, hogy az az emancipatorikus igazság- és igazságosságkövetelések végét jelentheti. Egyúttal tabuvá teszi az egyéni szubjektivitás és a reproduktív test politikai materialitását, ezáltal pedig a reproduktív testeket fegyelmező, produktív és reproduktív munkához igazító hatalmi mechanizmusokat. Az igazság a materialitásról való ilyen szélsőséges leválasztása nyomán válhatott a gender a progresszív neoliberalizmus szimbolikus markerévé annak hívei és ellenzői számára egyaránt, az egyik oldalon megkérdőjelezhetetlen emberi jogi ügyként, a másikon fenyegető ellenségképként. Ezekben a genderdiskurzusokban az egymással küzdő elitek biopolitikai törekvései viaskodnak egymással, amelyek a népesség, az erőforrások és testek fegyelmezésének különböző vízióit fogalmazzák meg, többek közt a nők produktív és reproduktív munkáját optimalizálni próbáló „progresszív” EU-s biopolitika és a nők erőforrásait inkább a reproduktív munkákra összpontosítani próbáló neokonzervatív politika."

Megjelent a Replika 112. számában. A teljes írás olvasható itt és itt


Barbara Kruger: Your body is a battleground; Feró Dalma: Gender is a war weapon

 

Miért nincs Magyarországon baloldal? (Azonnali)

Új baloldal helyett a régi „balliberális” érdekcsoportok baloskodó újrabrandelését lehet látni, amire nincs és nem is lesz számottevő társadalmi igény.

"Más szóval azért lett divat a baloskodás, mert egyes liberális középosztályi frakciók elkezdték a felszínét kapargatni annak, hogy miért vesztettek el három parlamenti választást, vagyis hogy az eddigi politikájuk társadalmi támogatottsága elhanyagolható. Egy-egy programadó írás nyilvánvalóvá teszi, hogy nem másról van itt szó, mint az Orbán elleni küzdelem bázisának kiszélesítéséről. Éber Márk szerint a középosztályi tiltakozások impotensek maradnak, ha nem foglalkoznak a szegények problémáival is, avagy azért kell a középosztályi ellenállásnak szegény-inkluzívnak lennie, hogy az Orbán-károsultakat egy táborba tömöríthesse (azaz: összefogást!).

Ezen elképzelés szerint egy potens mozgalomban maradnak ugyanazok a célok és értékek („Orbán takarodj”), ugyanaz az elitküzdelem-logika és az általa húzott politikai határvonalak („progresszívek” vs. „illiberálisok”), ugyanaz a középosztályi „élcsapat”, csak plusz bázis és legitimáció szükségeltetik hozzá. Az újbaloskodók pont ezt próbálják csinálni, csak épp a széleskörű társadalmi támogatás továbbra is elmarad.

Nem meglepő ez: ugyanazok az érdekek, értékek, habitusok, reflexek, alapvető politikai követelések maradnak, és ezek keretébe próbálják beilleszteni az újonnan „felkarolt” ügyeket. A nyilvánvalóan materiális ügyek esetében is jellemzően megmaradnak a képviseleti logikán belül: újabb csoportok (például hajléktalanok, szegénységben élő nők, stb.) nevében delegálnak maguknak szóvivői pozíciót, azaz politikai legitimitást."

A teljes cikk az Azonnalin olvasható.

Így kebelezte be a tüntetésmaffia a dolgozói tiltakozást (Azonnali)

Hogy egyáltalán hogyan lehetnének hiteles képviselői a túlóratörvény elleni tiltakozásnak a már eddig is neoliberális megszorító politikát folytató pártok vagy a macronista Momentum, azt mérlegelni sem érdemes. Nem is hitte el senki saját fanatikusaikon kívül, hogy a füstbombák, ajtónak rohanás, vetkőző csicskák, és a Bangóné rendezésében színre vitt földön fetrengő performansz színvonalán mozgó vásári látványosság több, mint holmi önpromó az európai parlamenti választásokra.

A liberális média pedig segítő kezet nyújtott a ripacsválogatottnak. A végletekig züllött ellenzék bebizonyította, hogy nem több, mint olcsó influenszerek gyülekezete, és még csak nem is érdekli őket, hogy a külföldről eltanult módszereik Magyarországon a többséget elidegenítik. (...)

A decemberi tüntetések álfeminista átkeretezése jól kirajzolja az ellenzéki MLM-piramis jobban megragadható szintjeit. A brit liberális establishment két napilapja, a Financial Times és a Guardian nem véletlenül hozta a (neo)liberális pártok propagandáját, a kormány macsóságával szembeszálló ártatlan képviselőnők lázadásának tündérmeséjét. Nyilvánvaló, hogy nem információhiány miatt tették, hanem mert ez illeszkedik az ideológiájukba, ez vág egybe az általuk szolgált érdekekkel.Nem kell a magyar közönséget sem felvilágosítani, hogy az ellenzéki képviselőasszonyok pojácáskodásának miért nincs semmi köze a feminizmushoz. Egy apró buborékon kívül mindenki számára világos, hogy a magyar nőknek nem lesz jobb attól, hogy a munkások érdekeinek képviseletét a lejáratódott, országosan gyűlölt pártok hiteltelen képviselőnőivel terelik szimbolikus síkra és lopják el. Célt téveszt a Mérce szerzője, amikor azoknak próbálja ezt elmagyarázni, akiknek nem érdeke megérteni: az apró buboréknak. Így teljességgel elsiklik afelett, hogy kik asszisztáltak ehhez az álfeminista mesedélutánhoz. A képviselőnői girl power ötletét elhintő „civil” tüntetésszervezőkön kívül például azok, akik lelkes öngyarmatosítóként alátámasztották a pártok narratíváját a Financial Times-ban és a Guardianben: az akadémiai feminizmus és a nőjogi civil szervezetek egyes képviselői, valamint az Amnesty International magyarországi leányvállalata. No és a hazai „feminista” szcéna azon tagjai, akik a hazai nyilvánosságban örvendeztek a pártasszonyok reflektorfénybe kerülésén. Ez a sokszereplős história az ellenzéki networkök működésének és nemzetközi beágyazottságának csak egy példája, nem egyedi eset, és nem is csak a magukat feministának nevező aktorok jellegzetessége.

Hogy az ellenzéki pártok nem a NER valódi ellenzékeként, hanem udvari bolondjaként működnek, azt még azok nagy része is tudja, akik rájuk szavaztak. Ez azonban csak egy része a történetnek, amely elválaszthatatlan az ellenzéki nyilvánosság egyéb szintjeitől és szereplőitől, továbbá mindezek globális beágyazottságától. A NER valódi ellenzékének megjelenését ugyanis ezek a szerkezeti tényezők és rengeteg pártpolitikai szinten túli szereplő is hátráltatja.

Megjelent az Azonnalin, a teljes cikk itt olvasható.

Csak a szabad piac tudja elhozni az identitásszabadságot és a történelem végét (A transzzsidó sorozat harmadik része, Gottmayer Lea Sára néven)

A nők csoportjára már a fejlett, toleráns nyugaton rákényszerítették az inkluzivitást: végre elértük, hogy pénisszel rendelkező nővéreink a női öltözőket használhatják, nőként versenyezhetnek az olimpián, és semmilyen női térből nem rekesztethetnek ki.

Felvilágosult, európai értelemben vett modern gondolkodóként le kell szögeznünk: nem volt még szabadabb az emberiség, mint a szabadpiaci kapitalizmus alatt. Ez a szabadság mind a mai napig mégsem teljes, hiszen a szabad piac nem terjed ki életünk legfontosabb területére: identitásaink jó részét a baloldali ókonzervativizmus béklyói fojtogatják. Napjaink legégetőbb társadalmi problémája a szabad identitásválasztás kivívása az úgynevezett társadalom meghaladott elképzelésének rémuralma alól. Az egyre fokozódó globális helyzetben nincs értelme tovább finomkodni, itt az ideje a radikális identitásszabadság és -igazságosság politikájának.

No de miről is szól a sokunk által oly hőn áhított identitásszabadság és -igazságosság? Arra kérem a nyájas olvasót, engedje meg nekem, hogy személyes érintettségemen keresztül közelítsem meg ezt a mindannyiunk életét befolyásoló kérdéskört, hiszen az identitásfelszabadítás természetes élharcosai nem mások, mint mi, transzzsidók. Azért vagyunk mi a legautentikusabb képviselői eme küzdelemnek, mert, ahogy arra korábban is rávilágítottam, a forradalmi szabad identitásválasztók, azaz a tág értelemben vett transz* személyek (transzneműek, transzkorúak, transzetnikumúak, transzfogyatékosoktranszfajúak, stb.) közt is marginalizálva vagyunk. 

A sötétkamra tanulsága: a ciszzsidónormativitás nemcsak a transzzsidókra veszélyes, de ránk a leginkább

Jellemző és egyben szívszorító példa a transz* személyek közti egyenlőtlenségek létére a magyar származású, ciszzsidó Susan Faludi nemrégiben megjelent In the Darkroom (A sötétkamrában) című memoárja. A kötetben Faludi az életéből évtizedekre eltűnt, időközben Magyarországra visszaköltözött és nemet változtatott apja (szülője) újrafelbukkanása utáni tíz évet dolgozza fel. A mű központi kérdése éppen az identitás, az azonosság maga: a véleményem szerint jócskán túlbecsült szerzőnő ez alatt a tíz év alatt azt próbálja felderíteni, „kicsoda” is valójában az apja, aki túlélte a vészkorszakot, és először az Egyesült Államokban családot alapítva, majd a szülőhelyére visszatérve igyekezett újrakezdeni életét.

A korszerű identitásfelszabadító aktivizmusban járatlan Faludi szemmel láthatólag nehezen küzd meg azzal a helyzettel, hogy apjának nemcsak nemi identitása, hanem saját zsidó tapasztalatához való viszonya is avantgárdnak mondható. Faludi szerencsére elutasítja azt a gondolatot, hogy az egyén nemét bármilyen módon befolyásolná annak anatómiája (azaz hogy apja bármivel is kevésbé vagy máshogy lenne nő, mint ő maga), azonban közel sem ilyen haladó gondolatokat fogalmaz meg a zsidóság mibenlétével kapcsolatban. A Pető Andrea szerzői név alatt megjelent recenzió is kiemeli, hogy Faludi a zsidóságot átjárhatatlan kategóriának tartja: „Zsidónak valaki születik, és az is marad”, idézi valakitől Susan Faludi a könyvben. „Azt nem lehet csak úgy egy műtéttel, illetve méregdrága női ruhák és a sminkek közötti válogatás csivitelő gyerekes örömének fogyasztási perfomanszával megszerezni. Az identitásválasztásnak, eljátszásnak, hamisításnak vannak határai.” 

Megfagy a vér az ereimben attól, hogy Faludi ilyen éles határvonalat húz a transz*ernyő valójában egylényegű tagjai közé: míg a transznemű identitásokat elismeri az anatómia idejétmúlt gondolatának szemétdombra hajításával, a transzszemita (azaz a transz-gój határvonalat áthágó transzzsidó, transzgój és nembináris szemitikus) identitások létét alapjaiban kérdőjelezi meg. Ugyanakkor ha alaposan olvassuk a kötetet, rá kell jönnünk, hogy Faludi ciszzsidónormativitása befolyásolja azt is, ahogy apja transzneműségét értelmezi. Faludi gyanakodva nézi, ahogy a vészkorszakot átélt és Fidesz-szavazó patriótává vált apja lényegtelennek tartja az antiszemitizmus élő hagyományát és egyúttal azt a múltat, amit ő maga (vagy pontosabban a teste) a vészkorszakban átélt. Olyannyira nem akarja elfogadni apja zsidó tapasztalatának ilyetén queeringelését, hogy nemváltását ki nem mondva zsidó tapasztalata elfelejtése eszközének tekinti.

Faludi voltaképpen azt sugallja olvasóinak, hogy apja számára az átöltözés, az identitások performálása a túlélést és érdekérvényesítést szolgálja: például nyilasnak öltözve mentette ki szüleit a nyilasok fogságából, de a volt felesége új partnere ellen elkövetett erőszakot is felesége megvédéseként adta el sikeresen a rendőrségnek. Nem véletlenül lett a kötet központi szimbóluma a sötétkamra: Faludi a transz* identitás-kérdéskör jelképévé tette a retusálást, aminek mestereként apja „megváltoztatta” (saját értelmezésemben: queeringelte) múltját. A szerzőnő odáig jut apja transz* identitása iránti bizalmatlanságában, hogy nem átallja leírni, gyerekkorában nem érzékelte, hogy apja rosszul érezné magát a nemében, azt viszont igen, hogy „kémként” simult be az otthoni, „női” közegbe. Egyúttal bizalmatlan apja transitionje utáni nőiségével szemben is, hiszen megtagadja tőle, hogy éjszaka nyitva hagyja saját ajtaját, és ezzel elismerje az éjszaka meztelenül járkáló apja női mivoltát. Faludi tehát megtagadja transznemű apjától a nővériséget, a nők közti szolidaritást, holott nem nehéz elképzelnünk, apja biztonságához mennyire alapvetően szükséges volna, hogy Faludi anyjaként ismerje el, és így szülőanyja képét vele írja felül. Ez már csak annál is inkább fontos lenne a női identitását kivívó apának, hiszen haláláig kísérti az a sérelem, hogy a rabbik nem voltak elég férfiak ahhoz, hogy érvénytelenítsék felesége válási papírjait, és ezzel érvényesítsék az ő feleségével szembeni férfijogait.

Faludi nem másra enged következtetni, mint hogy apja nemváltása az adaptációs (túlélési) mechanizmus, ügyeskedés és színlelés eldönthetetlen elegye, amellyel a vészkorszakban átélt traumákat igyekszik emlékéből kitörölni, és lányához, valamint rajta keresztül volt feleségéhez való viszonyát átírni. Súlyos gondolatok ezek. A haladó progresszív nézetekkel mit sem törődő Faludi nem érti, hogy kizárólag az számít, ki minek vallja magát, és semmi jelentősége nincs annak, ki mit élt át. Senkinek sincs joga feltenni olyan kérdéseket, ki miért választ bármiféle identitást – ciszként Faludinak is kötelessége lett volna apja minden identitásformációját mint a leglényegibb igazságot elfogadni, és eljátszani az apja által ráírt szerepet attól függetlenül, őt mint zsidót és nőt hogyan érinti mindez. Minderre azért tértem ki ilyen részletesen, mert fontos tanulsága Faludi memoárjának, hogy bármely (jelen esetben zsidó) tapasztalat és identitás cisznormatív felfogása jó eséllyel maga után vonja egy vagy több másik (jelen esetben női) tapasztalat és identitás cisznormatív felfogását, ezért bár különböző mértékben vagyunk elnyomva (a transzzsidók a legjobban), nagyon fontos a transz*közösség valamennyi tagjának összefognia, hiszen problémáink ugyanabból a merev identitásfelfogásból erednek.

Nem állhatunk meg félúton: az utunk vagy az identitásszabadsághoz vezet, vagy visszahullunk a barbárságba

Hogy nézne ki az identitásszabadság azzal az elnyomó cisznormatív ideológiával szemben, amit Faludi képvisel? Először is jegyezzük meg, hogy Faludi azért pár lépést már tett a szabadság felé vezető úton nagyon sok más progresszív identitású aktivistához hasonlóan: bizonyos transz* identitásokat (nevezetesen a transzneműséget) jobban elfogad, mint másokat (a transzszemitikus identitásokat). Nézze el nekem a kedves olvasó, hogy továbbra is transzzsidó helyzetemből kiindulva reflektáljak a jelenlegi köztes állapot faramuci politikájára és emellett két lehetséges jövőképet: egy disztópiát és egy utópiát is felvázoljak.

Engedelmükkel azzal kezdem, hogy a korábbi írásomra érkezett visszajelzéseket veszem górcső alá, hiszen azok lakmuszpapírként mutatják a jelenlegi helyzet ellentmondásait. A rendkívül sokféle reakció közül leginkább az ütött szíven, hogy akadt olyan, aki antiszemitának bélyegezte írásomat és magát a transzszidó identitást. Ez keményen triggerelt, s zokogva feküdtem napokig az ágyamban, és bizony hosszú depressziós időszakot kellett átélnem, amiért ilyen fenyegető transzantiszemita támadások értek. Hát hogyan is lehetnék én antiszemita, aki azóta tudom, hogy gój származásom ellenére zsidó vagyok, hogy általános iskolás koromban uzsorás zsidónak öltöztem a farsangon, és ettől soha nem tapasztalt bizsergést éltem át? Hogyan lehetnék antiszemita én, aki a szemita helyreállító műtétet is vállalta? Hogyan lehetnék antiszemita én, aki annyira vonzódik a ciszzsidókhoz, hogy zsidópornófüggő lettem?

Azért is éltem meg olyan nehezen az engem ért antiszemitizmus-vádaskodásokat, mert azokat progresszív liberális, a transznemű mozgalomban részt vevő vagy azt támogató aktivistáktól kaptam, köztük számos transznemű személytől. Szögezzük le: ez szemforgató transz*-megosztó politika, ami elválasztja a széles transz* tábort ahelyett, hogy egyesítenénk erőinket. A normatív rendszer a jó transz*okat (jelen állás szerint a transzneműeket) a rossz transz*ok (többek közt a kevésbé ismert, újabban előbújt transzzsidók) ellen fordítja. Ez elfogadhatatlan minden valóban haladó szellemiségű ember számára. Kedves progresszívek, kérem, gondolkodjanak el egy kicsit: ha Önök szerint a transzzsidó identitás antiszemita, akkor a transznő identitás miért nem nőgyűlölő? Ha antiszemitizmus transzzsidó identitásunkat abból felismerni, hogy gerjedelmet érzünk a zsidó ruhadarabok és zsidó szenvedés gondolatára, akkor miért nem nőgyűlölet, ha transznő identitásunkra abból jövünk rá, hogy a szexi női ruhadarabok viselése és a nők szenvedése és alávetett státusza kelti fel vágyainkat? Ha antiszemitizmus zsidó agyról és zsidó lélekről beszélni, akkor miért nem nőgyűlölet női agyról és lélekről? (Bár a tudomány szerint nincsen férfi és női agy és a zsidó és gój agy közti nyilvánvaló különbséget is akadnak, akik megkérdőjelezik, én nem hiszek a tudományban, azt teljes egészében cisznormatív képződménynek tartom.)

Mondjuk ki: semmi alapja nincs, hogy elvi vagy etikai különbséget tegyünk transzzsidóság és transznőség között, semmi okunk bármelyiket kevésbé a vágyott ciszcsoport fetisizálásának és/vagy degradálásának tartani, mint a másikat. Semmilyen módon nem vehetőek komolyan azok az opportunisták, akik támogatják a transzneműeket, miközben antiszemitának titulálják a transzzsidókat. Természetesen megvannak a maga okai, hogy miért éri meg nekik ez a szemforgatás: a női test fétistárgyként kezelése elfogadottabb, mint a zsidóság fetisizálása. Ezek az alakoskodó, nyerészkedő álprogresszívek egyszerűen azt mondják, amivel érvényesülni tudnak, azonban csalódást kell nekik okoznom: nem sokáig tartható fent a transz* identitások közti különbségtétel és hierarchizálás.

Jóval nehezebb vitába szállni azokkal, akik kritikusak mind a transzzsidó, mind a transznemű identitás mindenhatóságával szemben, mert ezek a ciszfasiszta emberek legalább logikai képességekkel és elvekkel rendelkeznek. Ezek az elvek azonban az egyéni szabadság ellenségeivé teszik őket, hiszen az egyént és az identitást „társadalmi” kontextusban értelmezik, holott már Maggie Thatcher megmondta, hogy társadalom nem létezik, kizárólag egyének. Súlyosan és vészterhesen kollektivista felfogás, hogy a jelentések nem kizárólag az egyén birtokában vannak, és hogy az egyénen túl létezik bármi is. Bátorkodom kijelenteni, hogy ezen az úton nem szabad elindulnunk, mert a társadalom elképzelésének vasmarka barbarizmusba torkollik.

Amit én ajánlok, az épp eme sötét világkép ellentéte: az én utam az identitás felszabadítása bárminemű normatív középkori kontroll alól. Szerény véleményem szerint az emberi szabadság súlyos korlátozása azt mondani, hogy embercsoportok (nők, zsidók, fogyatékossággal élők, stb.) fetisizálása és fetisiszta fantáziáink tiszteletre méltó identitásként való elismertetése etikailag kifogásolható. Az identitások feudalisztikus kisajátítása helyett teremtsük meg az identitások szabad piacát! Ez az a gyönyörű új világ, amiért a forradalmi identitásválasztó mozgalom építő tagjai munkálkodnak.


A mi Messiásunk ♥. Fotó: NY Daily News/Felirat: Tumblr

Már elindultunk ebbe az irányba, de nem állhatunk meg félúton. A nők csoportjára már a fejlett, toleráns nyugaton rákényszerítették az inkluzivitást: végre elértük, hogy pénisszel rendelkező nővéreink a női öltözőket használhatják, nőként versenyezhetnek az olimpián, és semmilyen női térből nem rekesztethetnek ki. Ugyanígy el kell érnünk, hogy a ciszzsidóknak ne legyen monopóliuma a zsidó identitás felett, és kötelezően el kelljen ismerniük mindenkit zsidónak, aki annak vallja magát, és így tovább minden identitással. Le kell bontanunk a csoportok határait és magukat a csoportokat, hogy ne legyen senkinek arisztokratikus előjoga bármilyen identitás kisajátítása. Csak akkor lehetünk valóban szabadok, csak akkor fog kiteljesedni emberi mivoltunk, ha testünktől, származásunktól, átélt tapasztalatunktól függetlenül bármiféle identitást magunkénak tudhatunk, és ezt mindenki elismeri. Az identitásokat le kell választani mindenféle közösségi tapasztalatról, és a közösségi érzést meg kell szüntetnünk. Az egyén akkor lehet szabad, ha ezeket a bénító kötelékeket leveti magáról, és kedve szerint öltheti fel és veheti le bármelyik identitást, akár az ékszereit. Ha ez megtörténik, valóban eljön a történelem vége, hiszen az emberi nemnek nem lesz hova tovább fejlődnie.

Válaszúton állunk. Rajtunk múlik, melyik utat választjuk: a maradi, bigott baloldali kirekesztés és rabság útját vagy a liberális progresszív identitásszabadságét. Bízom benne, hogy a helyes útra lépünk, és a jutalmunk maga lesz a Kánaán.

IDENTITÁSSZABADSÁGGAL KAPCSOLATOS KIFEJEZÉSEK – GYORSTALPALÓ
  • transz* személy*: olyan személy*, akinek identitása valamely aspektusa (neme, etnikuma, faji hovatartozása, kora, stb.) nem egyezik meg azzal, amit a normák ráosztottak. Például transzkorúnak nevezzük azokat, akik más életkort éreznek magukénak, mint ami a születési időpontjuk és a jelen közt eltelt idő; transzneműnek nevezzük azokat, akik más neműnek tartják magukat, mint amit születésükkor az orvosok kijelöltek nekik. A transz* személy*ek egy része igyekszik a testét identitásához igazítani, de ez korántsem szükséges ahhoz, hogy valaki jogot formáljon a transz* identitásra. A transz* személy*ek a szabad identitásválasztás úttörői, a forradalom élharcosai. 
  • cisz* személy*: a transz* személy* ellentéte; olyan személy*, akinek identitása adott aspektusa (neme, etnikuma, faji hovatartozása, kora, stb.) megegyezik azzal, amit a normák ráosztottak. Például ciszfajú az az ember, aki emberként (és nem valamely állatként, növényként vagy tárgyként) azonosítja magát. Valaki lehet bizonyos vonatkozásban cisz (például ciszkorú), míg más vonatkozásban transz (például transzetnikumú). A ciszség retrográd, elnyomó, ellenforradalmi csökevény, aminek gyökerestől kell kiirtani az írmagját is az eljövendő szabad identitás forradalmi társadalmában.
  • cisznormativitás: az az elnyomó felfogás, miszerint egy egyén tulajdonságainak (például nemének, korának, etnikumának, faji hovatartozásának) vannak „társadalmi” jelentésekkel felruházott objektív ismérvei. A cisznormatív elképzelés szerint például az egyén korát adott időpontban a születése és az adott időpont közt eltelt idő határozza meg: egy 1976-ben született személy* 2016-ben tölti be a 40. életévét és nem lehet ettől eltérő korú, akkor sem, ha legbelül 8 évesnek érzi magát. Ezeknek a tulajdonságoknak különböző mértékben egyszerűek vagy bonyolultak, összetettek, nehezen meghatározhatóak és ellentmondásosak az ismérveik, mindenesetre a cisznormatív elképzelés szerint mindenképp vannak ismérveik, csak esetleg nincs ezekben egyetértés.
  • identitásszabadság: a cisznormativitás ellentéte; az a nézet, miszerint az identitásoknak nincs és nem lehet semmiféle ismérve az egyén érzését, illetve döntését leszámítva: bárki bármilyen identitást magáénak vallhat és azt nem hogy senki sem kérdőjelezheti meg, hanem mindenkinek kötelessége elismerni. Az identitásszabadság a szabad piac elvének kiterjesztése az identitásokra. A teljes identitásszabadság a kapitalizmus legfejlettebb fokának indikátora, vele együtt érjük el a történelem végét.
  • queeringelés: a merev identitáskategóriák, a binárisok fellazítása, például a nemi identitás queeringelése a férfi és női identitásokon kívül az azokat kombináló vagy azokon kívül eső, teljesen egyéni identitások megjelenítése, performálása. A queeringelés a bénító normáknak való ellenszegülés legtisztább formája, ezért is az egyik fő eszköze és ismérve az identitásszabadságnak

--------------------

Feró Dalma: Csak a szabad piac tudja elhozni az identitásszabadságot és a történelem végét (Gottmayer Lea Sára néven). Eredetileg megjelent a Reflektor.hu-n 2016. szeptember 15-én. Transzzsidó sorozatomhoz, melynek első és második része is olvasható, ld. az alábbi kommentáromat, értelmezésemet:

"Miért transzzsidó? Mert transzzsidók léteznek, ha nem is hívják így magukat. Ők az elvadult filoszemiták, akik fetisizálják és egyfajta polgárosodási eszközként magukévá igyekeznek tenni a zsidósághoz kapcsolt tulajdonságokat. Ők azok, akik például a Lauderbe járatják a gyerekeiket, hogy azok jobban tudjanak érvényesülni, és ezzel ráerősítenek a zsidósággal kapcsolatos sztereotípiákra, alátámasztva Adorno állítását, miszerint a filoszemitizmus gyakran az antiszemitizmus tükörképe, hiszen ugyanazokra a zsidókat csak rájuk jellemző tulajdonságokkal felruházó hiedelmekre épül.

A transzzsidó írások egyrészt ezeket az antiszemitizmusba hajló törekvéseket parodizálják.

A zsidóság és zsidó tapasztalat fetisizálásának másik aspektusa a zsidó szenvedés szimbolikus felhasználása. A holokauszt a késő kapitalizmus korában az egymással versenyeztetett, elismerésért küzdő csoportok kiemelt referenciapontja lett: a rendszerlogikát magukévá tévő kisebbségi politikák áldozati pozícióba helyezkedésének egyik legfontosabb retorikai fordulata a zsidók szenvedéséhez való hasonlítgatás. Ezzel a holokauszt egy felruházható tapasztalattá és egyben egymáson taposó elismerési küzdelmek jelölőjévé válik.

Egyes baloldali elképzelések liberális kooptációjának egyik jellegzetessége a Másik tapasztalatának fetisizálása akár könnyes szemű „beleérzés”, akár magunkénak követelés útján. A transzzsidóság mint paródia ezért analógiaként is működik: a transznemű (és az újabban megjelent transzfogyatékos, transzkorú stb.) identitáspolitika jogköveteléseinek visszásságaira is reflektál. A Transzzsidó kiáltvány egyébként konkrét transznemű elbeszélésekből vett át jellegzetes motívumokat és fordította át társadalmi nemről zsidóságra (zsidó és gój agy és lélek, zsidó ruhákhoz való vonzódás, zsidók bőre alá bújásának vágya, fétisbulik, pornó, jogosultságérzés), hogy felhívja arra a figyelmet, hogy amit a zsidósággal kapcsolatban – helyesen – antiszemitizmusként értelmezünk, azt a transzneműséggel kapcsolatban liberális oldalon ünneplik és forradalminak kiáltják ki."

Válasz a Transzzsidó kiáltványra (Gottmayer Lea Sára néven)

Ha helyet is vívunk ki magunknak a zsidók közt, akkor is elidegenítő lehet számunkra a zsidó tereket uraló ciszzsidónormativitás: például amikor a ciszzsidók a holokausztról úgy beszélnek, mint olyasvalamiről, amit ők maguk vagy a felmenőik átéltek.

איך בין זייער גוט מיט די פינגערלאך

– Rabbi Shlomo Nowitsky

Rosenfeld Mirjam Ráhel Transzzsidó kiáltványának köszönhetően a transzzsidók (gój testbe született zsidók) végleg széttörték a szubkultúralét szűkös falait és kiléptek a nagy nyilvánosság fényére. Mirjam, akinek munkásságát nagyra becsülöm és szerencsésnek érzem magam, amiért közeli barátomnak tudhatom, nagyon fontos és bátor lépést tett mindannyiunkért. Úttörő jelentőségű műve után már nemcsak fétisbulikon oszthatjuk meg egymással a transzzsidóságunk miatt minket sújtó problémákat, hanem alapvető emberi jogként követelhetjük magunknak identitásunk és sajátos kultúránk elismerését. Ebben az újonnan kivívott nyilvánosságban fontos, hogy a transzzsidó közösségből minél többen legyünk láthatóak és minél többen hallassuk hangunkat a minket érintő közös ügyeinkben, hogy mozgalmunk a lehető leginkluzívabb (befogadóbb) legyen. Ezért szeretném megragadni az alkalmat, hogy Mirjam kiállásához szerény lehetőségeimhez képest hozzájáruljak: helyenként magyarázatot fűzzek hozzá, kiegészítsem és árnyaljam írását a konstruktív párbeszéd és transzzsidó szolidaritás nevében.

Kirekesztések metszéspontján

A transzzsidó lét egyik legmeghatározóbb élménye a kirekesztettség, marginalizáltság, elutasítottság, megbélyegzettség. Ahogy Mirjam is kiemelte történelmi jelentőségű kiáltványában, nekünk, transzzsidóknak különösen fájó, hogy a kirekesztést sokkal inkább a ciszzsidók (zsidó testbe született zsidók) részéről tapasztaljuk meg, mint a gójok részéről. A Transzzsidó kiáltvány elévülhetetlen érdeme, hogy szűkszavúsága ellenére igen érzékletesen (és kíméletlenül valóságosan) írja le a ciszzsidók közt (is) tapasztalható ciszzsidónormativitás és transzantiszemitizmus mibenlétét, ám sajnálatos módon egy szót sem szól a minket a transz* közösségen belül érő kirekesztésről. Ez annál is inkább égető űrt hagy sok transzzsidóban, hiszen ezek a kirekesztések nem egymástól függetlenül működnek, hanem összefüggnek egymással és fel is erősítik egymást.

Ezt a Transzzsidó kiáltványban tátongó hiányt a transz* hierarchiák létéről nagyon fontos orvosolni már csak azért is, mert maga a kiáltvány is egy kisebb transzzsidóellenes visszacsapást hívott életre. A reakciók igen vegyesek voltak: az értetlenségtől a suttyó (transz)antiszemitizmuson át az elbagatellizálásig. A legszívszorítóbb számomra azonban mindenképp a transznemű aktivisták és szövetségeseik részéről megnyilvánuló parázsló ellenszenv volt. Mi az oka ennek a zsigeri gyűlöletnek, és mivel érdemeltük ezt ki? Nem ugyanaz lenne a gyökere a problémáinknak? Miért tekintenek ránk a transzneműek természetes szövetséges helyett ellenségként? Sok transzzsidó barátom tette fel ezeket a kérdéseket a kiáltvány megjelenése kapcsán. Mivel saját speciális helyzetünk megértése elengedhetetlen a sikeres érdekérvényesítéshez, igyekszem ezekre a kérdésekre röviden felelni.

A transz* identitások, ezt ki kell mondanunk, jelen társadalmi helyzetben nem élveznek egyenlőséget egymással sem. Az általam is osztott, a kortárs elméletekre alapuló progresszív szemlélet szerint transz* emberek mindazok, akiknek az identitása (legyen az etnikai, faji, életkori, osztályhelyzetbeli, nemi identitás, avagy identitásunk bármely más szelete) nem egyezik meg (vagy nem teljesen egyezik meg) a társadalom által számukra kijelölt (etnikai, faji, stb) azonossággal. Ebből a transz* sokféleségből azonban szinte kizárólag a transznemű személyek láthatóak, és míg ők lassacskán kivívják maguknak a polgári tiszteletreméltóságot, addig a transzetnikumúaknak, transzfajúaknak, transzkorúaknak és transzosztályúaknak legfeljebb az jut, hogy szenzációként, amolyan posztmodern szörnyszülöttként jelenhetnek meg a bulvármédiában. Sőt mi több, ahogy a Transzzsidó kiáltvány utáni gyűlölethullám is bizonyítja, transznemű testvéreink maguk is megtagadnak bennünket.

Ennek az elkeserítő helyzetnek az okai minden bizonnyal a történelemben gyökereznek: a társadalom által ránk kényszerített kategóriák közül először a dzsender (társadalmi nem) kategóriái közti átjárhatóságot kezdték el megkérdőjelezni bátor aktivisták. Ők voltak a transz* mozgalom pionírjai: a transzneműek. Természetesen pár évtizeddel ezelőtt ők sem tudhatták, hogy a merev társadalmi kategóriák közti átjárás követelésében sok más transz* csoporttal is osztozni fognak, akik legbelső identitásának nem a nekik kijelölt dzsender (társadalmi nem), hanem éppen etnikumuk, fajuk, koruk vagy osztályuk nem felel meg. Mi sem természetesebb, mint hogy folyamatosan napvilágra kerülnek ezek a korábban ismeretlen, láthatatlan és elnyomott identitások, helyet követelve magunknak a széles és színes transz* ernyő alatt.

Ez azonban, úgy tűnik, nehéz küzdelem lesz. A transzneműek, akikben a transz* mozgalom élharcosait tisztelhetjük, sajnos ragaszkodnak az általuk már kivívott pozícióhoz. Kiábrándító tény, hogy egyes transznemű aktivisták éppen azért igyekeznek elhallgattatni minket és azért kiabálnak kígyót-békát a Transzszidó kiáltványra, mert attól tartanak, hogy a transznemű mozgalom sikerét veszélyeztetjük az újabban nyilvánosság elé került, így a társadalom számára szokatlanabb identitásunkkal. Mi sem bizonyítja jobban, hogy mi még náluk is elnyomottabbak vagyunk, mint hogy ők maguk is kegyetlenül elutasítanak minket. Bár analitikai szempontból teljesen érthető számomra a számos transzneműnél tapasztalt ordas transzantiszemitizmus, mégis megvisel érzelmileg a lefelé taposás eme megnyilvánulása. Mindezek ellenére elkötelezett vagyok amellett, hogy összefogjunk, és senkit se hagyjunk az út szélén. Számunkra, marginalizált transz*ok számára a helyzet nehézségét az adja, hogy a transznemű aktivisták számunkra példaképek és potenciális szövetségesek (hiszen elnyomásunkat ugyanaz a merev kategóriarendszer okozza), akik ugyanakkor küzdelmünket elutasítják és hátráltatják. E nehézséggel szemben kell megvívni harcunkat, hogy egy valóban befogadó és minden transz* identitásért kiálló transz* mozgalmat hozhassunk létre.

Interszekcionális transzszemitizmus

A különböző elnyomások bonyolult szövetét sok aktivista interszekcionalitásnak nevezi. A transzzsidók más transz* személyekhez (például a transzneműekhez), illetve ciszzsidókhoz való viszonya is ezt a sokrétű és szerteágazó interszekcionalitást (avagy az elnyomások egymással alkotott metszetét) példázza. Szeretném további példák segítségével még jobban kifejteni, hogyan működik ez a transzzsidók mindennapi rögvalóságában. A transzszemitizmus (a transzzsidók egyenlőségének ideája és mozgalma) interszekcionális továbbfűzésében többek közt a transznemű mozgalom eredményei és kiemelkedő alakjai vezérelnek, akik állócsillagként adják a viszonyítási pontot.

Az interszekcionális transzzsidó elmélet és gyakorlat egy olyan kortárs tudományos eredményekre épülő (és a Tumblrt is meghódító) megközelítés, amely meghaladja az antiszemitizmus korábbi leegyszerűsítő ciszzsidó megközelítéseit. A kortárs elméletek alapja az a felismerés, hogy a valódi probléma, amely többek közt a holokausztot okozta, nem az, hogy a társadalmi szinten megjelenő antiszemitizmus ideológiája minden egyes zsidót alacsonyabbrendűnek tart a nem zsidóknál. A valódi probléma a zsidó-gój binaritás (más néven szemitikus binaritás), vagyis hogy a társadalom a gój és a zsidó kategóriáját átjárhatatlan, élesen különálló, átmenetet vagy harmadik lehetőséget kizáró kategóriákként konstruálja meg. Így nem hagy teret sem a kategóriák közti könnyű mozgásnak, sem pedig a kategóriarendszert eleve megkérdőjelező identitásoknak, mint például a biszemitikus (azaz egyszerre zsidó és gój személy), aszemitikus (azaz olyan, aki nem helyezi el magát a szemitikus tengelyen), vagy akár queerszemitikus (azaz olyan valaki, akinek szemitikus identitása fluid, időben változik, egyik nap lehet zsidó, másik nap gój vagy akár biszemitikus vagy aszemitikus) identitásoknak.

Ez a transzinkluzív álláspont úgy tartja, hogy a zsidó és gój kategóriák ridegsége korlátozza az emberi szabadságot. Ebből logikusan következik, hogy az elnyomás megszüntetése az egyéni identitások felszabadításában és elismerésében rejlik, ami nem csak a transzzsidóknak és a transz-gój kategóriarendszert megkérdőjelezőknek, hanem a ciszzsidóknak (és nem mellesleg a transz- és ciszgójoknak is) is előnyére válna. Ez az elnyomások sokféléségét és bonyolultságát sokkal jobban integráló korszerű elmélet, mint a korábbi, ciszzsidók által dominált és transzzsidók hozzájárulását figyelmen kívül hagyó elméletek.

Természetesen a rengeteg transz és cisz identitás lehetséges kapcsolatait is teoretizálja az interszekcionális megközelítés. E paradigma szerint a transzzsidókat az elnyomás duplán sújtja, hiszen zsidók és transz*ok is vagyunk, így eggyel több elnyomásban részesülünk, mint a ciszzsidók. Meg kell küzdenünk azzal a pluszteherrel, hogy mindenkivel meg kell értetnünk: a transzzsidók zsidók, pont ugyanannyira, mint a ciszzsidók. Nincs és nem lehet köztünk semmiféle különbség, épp ezért kell a zsidóságnak a mi sajátos tapasztalatainkat a figyelem középpontba helyezni. Le kell küzdenünk a megbélyegző bigottságot, melynek következtében nem engedik be az izraelita felekezetbe való „betérést” formalitásának eleget nem tevő transzzsidókat a zsidó vallási terekbe. Ha helyet is vívunk ki magunknak a zsidók közt, akkor is elidegenítő lehet számunkra a zsidó tereket uraló ciszzsidónormativitás: például amikor a ciszzsidók a holokausztról úgy beszélnek, mint olyasvalamiről, amit ők maguk vagy a felmenőik átéltek. Véleményem szerint a holokauszt egy belső történés, belsőleg átélt privát érzés: mindenkinek megvan a maga holokausztja valamilyen formában.

Mivel a transzzsidók minden korosztályban, nemben, etnikumban, társadalmi osztályban és a világ minden országában a Vatikántól Szaúd-Arábián át Tibetig megtalálhatók, nem meglepő, hogy lehetnek egyben transzneműek, transzkorúak, transzosztályúak, transzfogyatékossággal élők, vagy a transz* ernyő más tagjai is. Ennek felismerése szintén az interszekcionalitás elméletét dicséri. Jómagam például transzvegán (hús-, tejtermék- és/vagy tojásevő vegán identitású), transzszűz (szexuális tapasztalattal rendelkező szűz identitású) és a transzzsidók körében nem ritka módon transztőkés (tőkével nem rendelkező tőkés identitású) is vagyok. A transz* ernyő széles tárházában a transzmeteoroktól a transz-Eiffel-tornyokon a transznemzetikonzultációkig számos olyan különös, ámde sok szenvedést és álmatlan éjszakát rejtő identitás lappang, amely arra vár, hogy az emberiség (beleértve a zsidókat) felfedezze és elismerje.

A transz* elmélet és gyakorlat jövője

Végezetül röviden visszatérnék a transz* mozgalom jövőjének kérdéséhez. Bár úgy tűnhet, hogy a transz* mozgalmat üstökösként vezető élcsapat, a transzneműek küzdelme belátható időn belül győzelemmel zárul (például a fejlett nyugaton, több amerikai államban óriási bírsággal sújtják azokat a bigott gyűlölködőket, akik nem az egyén nemi identitásának megfelelő személyes névmásokat használnak rá, a női WC-ket és női menedékházakat sorra nyitják meg a pénisszel rendelkező nők számára, már politikailag nem korrekt a terhességről és menstruációról mint női tapasztalatról beszélni, stb), kár lenne előre inni a medve bőrére. Hosszabb távon a transzneműek számára is előnyös, ha belátják, hogy a transz* ernyő kiszélesítése az ő érdekeiket is szolgálja. Üzenjük hát a transznemű aktivistáknak: ne álljatok a történelem rossz oldalán. Szépen kérünk, don’t rain on our parade, hagyjatok inkább minket Rihanna példáját követve az ernyőtök alá állni.

Szerencsére vannak már kísérletek az egyesülésre akadémiai és mozgalmi szinten egyaránt. A Transgender studies (transznemű stúdiumok) megtermékenyítő hatása érezhető olyan hazai transzzsidó értelmiségiek munkásságában, mint például Kóhn Hágár Benjamina és Löwy Izráel Slomó, akik a Transgender studies és a Jewish studies fúziójáért küzdenek. Nekünk, mozgalmároknak pedig az a dolgunk, hogy nem csak a transz* ernyő alatti, hanem az LMBTQIAP betűegyüttesben nekünk kijáró kényelmes helyet is végleg megszerezzük magunknak.

--------------

Feró Dalma: Válasz a transzzsidó kiátványra (Gottmayer Lea Sára néven). Eredetileg megjelent a Reflektor.hu-n 2016. május 23-án. Transzzsidó sorozatomhoz, melynek első és harmadik része is olvasható, ld. az alábbi kommentáromat, értelmezésemet:

"Miért transzzsidó? Mert transzzsidók léteznek, ha nem is hívják így magukat. Ők az elvadult filoszemiták, akik fetisizálják és egyfajta polgárosodási eszközként magukévá igyekeznek tenni a zsidósághoz kapcsolt tulajdonságokat. Ők azok, akik például a Lauderbe járatják a gyerekeiket, hogy azok jobban tudjanak érvényesülni, és ezzel ráerősítenek a zsidósággal kapcsolatos sztereotípiákra, alátámasztva Adorno állítását, miszerint a filoszemitizmus gyakran az antiszemitizmus tükörképe, hiszen ugyanazokra a zsidókat csak rájuk jellemző tulajdonságokkal felruházó hiedelmekre épül.

A transzzsidó írások egyrészt ezeket az antiszemitizmusba hajló törekvéseket parodizálják.

A zsidóság és zsidó tapasztalat fetisizálásának másik aspektusa a zsidó szenvedés szimbolikus felhasználása. A holokauszt a késő kapitalizmus korában az egymással versenyeztetett, elismerésért küzdő csoportok kiemelt referenciapontja lett: a rendszerlogikát magukévá tévő kisebbségi politikák áldozati pozícióba helyezkedésének egyik legfontosabb retorikai fordulata a zsidók szenvedéséhez való hasonlítgatás. Ezzel a holokauszt egy felruházható tapasztalattá és egyben egymáson taposó elismerési küzdelmek jelölőjévé válik.

Egyes baloldali elképzelések liberális kooptációjának egyik jellegzetessége a Másik tapasztalatának fetisizálása akár könnyes szemű „beleérzés”, akár magunkénak követelés útján. A transzzsidóság mint paródia ezért analógiaként is működik: a transznemű (és az újabban megjelent transzfogyatékos, transzkorú stb.) identitáspolitika jogköveteléseinek visszásságaira is reflektál. A Transzzsidó kiáltvány egyébként konkrét transznemű elbeszélésekből vett át jellegzetes motívumokat és fordította át társadalmi nemről zsidóságra (zsidó és gój agy és lélek, zsidó ruhákhoz való vonzódás, zsidók bőre alá bújásának vágya, fétisbulik, pornó, jogosultságérzés), hogy felhívja arra a figyelmet, hogy amit a zsidósággal kapcsolatban – helyesen – antiszemitizmusként értelmezünk, azt a transzneműséggel kapcsolatban liberális oldalon ünneplik és forradalminak kiáltják ki."

Transzzsidó kiáltvány (Rosenfeld Mirjam Ráhel néven)

A Magyarországon akár több tízezer embert is érintő transzzsidóság a transzneműséggel együtt az emberi sokféleség és változatosság csodálatosságára hívja fel figyelmünket.

A zsidóság napjainkban egyre többféle identitást felölelő átfogó kategória. Nem új jelenség, hogy eleddig marginalizált zsidó hangok helyet követelnek maguknak a zsidóság mibenlétéről szóló közbeszédben. Amikor új zsidó hangok (misznágedek, mászkilok, cionisták, reformzsidók, a kulturális hagyományokat ápoló világi zsidók, nők és fekete zsidók, stb.) saját speciális helyzetüket és problémáikat tematizálják a zsidóságon belül, elengedhetetlen, hogy valamennyi zsidó újra átgondolja zsidóságát. Most egy egészen a mai napig megtagadott csoport, a transzzsidók (gój testbe született zsidók) eddig elhallgattatott hangján szólalok meg, hogy helyet és egyenlő jogokat követeljünk magunknak a zsidóság asztalánál.

Transzzsidó identitás

Ahogy minden csoport, a transzzsidók is igen sokfélék. Különböző életkorban és különböző módokon ébredünk rá arra, hogy annak ellenére vagyunk zsidók, hogy nem vagyunk zsidó származásúak. Néha a környezetünk előbb észleli és tudatja velünk, hogy nem illeszkedünk megfelelően a gój kategóriába: sokszor családtagjaink, barátaink, vagy ismerőseink megbélyegeznek vagy bántanak minket, amiért áthágjuk a gój–zsidó-határvonalat. Sok transzzsidó traumatikus tapasztalata például, amikor megvetően közlik velünk, hogy mindig zsidóskodunk, amikor pénzről van szó, vagy hogy olyan zsidósan tudunk jajveszékelni nemlétező sérelmeinken. Transzzsidó mivoltunk miatti diszkriminációt tehát hamarabb is tapasztalhatunk, minthogy felismernénk és másokkal elismertetnénk, hogy nem félresikerült gójok, hanem transzzsidók vagyunk, akiket a természet fintora rossz testbe zárt. Valódi énünk felismerése persze úgy is végbemehet, hogy környezetünk mit sem sejt belőle.

Legbelső zsidóságunk felismeréséhez a pénz iránti vonzódásunk mellett a zsidó agy és zsidó lélek más jellegzetességeinek felismerése is hozzájárul. Sokan közülünk úgy indulnak el ezen az úton, hogy leküzdhetetlen vágyat éreznek, hogy megérintsenek fekete kaftánokat, kipákat és tálitokat, vagy éppen ciceszeket. Nem bírván ellenállni a kísértésnek, eleinte otthon, titokban húzzuk magunkra a zsidó ruhadarabokat, s szégyenkezve hódolunk szenvedélyünknek, miközben kielégülést is nyerünk kínzó késztetéseinkre. A zsidós külső illúziója azonban egy idő után már nem elég és tovább kell lépnünk a transition (átmenet) felé. Azon transzzsidóknak, akik belső zsidóságukat zsidókkal való kapcsolatok ösztönös keresésében kezdik el megélni, sokat segít a transition felé vezető út megtalálásában az a mindent elsöprő vágyunk, hogy zsidó partnerünket ne csak a bibliai értelemben ismerjük meg, hanem bőre alá bújhassunk. Napjainkban szerencsére szélesebb körben ismertek a zsidófétis-bulik és a zsidópornó, amelyek sokunknak segítettek zsidóságunk felismerésében

Transition (Átmenet)

A transzzsidók számára a transition azt jelenti, hogy életünket, beleértve többek közt nevünket és külsőnket zsidó identitásunkhoz igazítjuk, és magunk mögött hagyjuk gój énünket. A transition számunkra nem azonos a betéréssel, hiszen mi mindig is zsidók voltunk, zsidónak születtünk: a vallási rítusokban való részvétel számunkra nem a zsidóság felvételét, hanem annak megerősítését jelenti. Ezért fontos számunkra, hogy részesülhessünk olyan zsidó rítusokban, amelyek figyelembe veszik helyzetünket és ehhez mérten nem betérőként kezelnek bennünket.

Mivel transzzsidóságunknak gyakran testi tünetei is vannak (testi diszfória), a transition is sok esetben – de nem szükségszerűen – magában foglal ún. szemita visszaállító műtéteket. Ezek magukban foglalják a szemita arcvonásokat kialakító plasztikai műtéteket, például orrcsontpótlást és szőrbeültetést, valamint a bal alkarra tetovált sorszámokat. A transition – testi komponensével vagy anélkül – gyakran felerősíti a már eleve bennünk lévő zsidó tulajdonságainkat: sok transzzsidó számol be arról, hogy bár micvója (vagy bász micvója) után egyre féktelenebb szexuális vágyakat tapasztalt és egyre jobban hatalmába kerítették a kozmopolita ideológiák, sőt, a világuralom iránti vágy. Ez persze pusztán azt erősíti meg, hogy bár zsidónak születtünk, akkor tudunk legjobban zsidóként és emberként kiteljesedni, ha szabadon hagyják megélni zsidó identitásunkat.

Transzantiszemitizmus és ciszzsidónormativitás

Éppen ezért sérti legalapvetőbb emberi méltóságunkat, hogy nem mindenki ismeri el zsidóságunkat. A zsidóságról való közgondolkodást áthatja a ciszzsidónormativitás, vagyis hogy ’zsidó’ alatt a legtöbb ember ciszzsidót, azaz zsidó testbe született zsidót ért, miközben a transzzsidók láthatatlanok maradnak. A transzzsidók lassú láthatóvá válásával azonban egyre jellemzőbb a transzantiszemitizmus, azaz a transzzsidókkal szembeni előítéletek és gyűlölet is. Talán ezek miatt a súlyos előítéletek miatt lehet, hogy sokunk a transition után is irigykedve tekint a ciszzsidókra. Nekünk, transzzsidóknak különösen fontos ezzel a témával foglalkoznunk és ezeket a problémákat a zsidóságról folyó közbeszéd középpontjába helyezni.

Különösen fájó, hogy nagyon sok bántást és kirekesztést nem a gójoktól, hanem saját privilégiumaikat fel, illetve el nem ismerő ciszzsidóktól tapasztalunk. Az ún. transzzsidó-kirekesztő radikális zsidók (angolul Transjew-Exclusionary Radical Jews, TJERJ) bigottsága a nácikat is megszégyeníti: azzal, hogy nem ismernek el minket zsidóként ugyanúgy kirekesztenek minket, ahogy a nácik is megvonták a zsidóktól emberségüket. A transzzsidók ma kettős elnyomás alatt élnek: egyrészt megtapasztaljuk a valamennyi zsidót érő antiszemitizmust, emellett sújt bennünket a transzantiszemitizmus csúf valósága.


A transzzsidók élete nem csak játék és mese (részlet a Family guyból, https://www.youtube.com/watch?v=W9E019LIxSg)

Bár felmenőink nem élték át a vészkorszakot (soát, holokausztot), mi pedig nem éltük meg azokat a generációs konfliktusokat, amelyeket sok ciszzsidó társunk átél, sokan megtapasztaljuk például a szőrbeültetés és a felnőttkori körülmetélés fájdalmát. Annak ellenére, hogy a transzzsidók gyakran különösen erős beleérző képességgel bírnak és sokan úgy éljük meg, mintha valóban átéltük volna a soát (holokausztot), ez a tapasztalatunk sem marad megkérdőjelezetlen. A transzzsidókat transzságuk miatt érő erőszak része tehát nemcsak identitásunk, hanem tapasztalatunk megkérdőjelezése is.

Egy másik nehézség, amelyet át kell élnünk a párválasztás terén mutatkozik meg. Nekünk, ciszzsidókhoz vonzódó transzzsidóknak meg kell küzdenünk azzal, hogy rengeteg ciszzsidó azért nem akar minket párnak, mert transzzsidók vagyunk. Bár van sok olyan ciszzsidó, aki megérti halmozottan hátrányos helyzetünket, a párkapcsolat illetve házasság gyakran egy olyan határ, amelyet nem engednek minket átlépni. Ez a transzantiszemitizmus sokunkat megakadályoz abban, hogy teljes értékű zsidóként élhessünk zsidó közösségekben és ezért súlyosan sérti alapvető emberi jogainkat.

Elengedhetetlen tehát, hogy transzzsidóként ne csak a valamennyi zsidót érő antiszemitizmus ellen lépjünk fel, hanem a ciszzsidók körében is igen elterjedt transzantiszemitizmus ellen is. Fontos a zsidó közösségekben tudatosítanunk, hogy nem csak a Tórával és a vallási rítusokkal kell foglalkozniuk, hanem a transzzsidók zsidó közösséget gyengítő kirekesztésével. Ez korunk egyik legnagyobb zsidók elé tornyosuló kihívása.

Transzzsidó mozgalom

A múltban a transzgójok sokkal fontosabb szerepet vállaltak a zsidó és gój kategóriák közti szabad mozgás jogának vindikálásában. Itt az idő, hogy mi, transzzsidók is hallassuk a hangunkat és kivívjuk identitásunk méltó elismerését. A Magyarországon akár több tízezer embert is érintő transzzsidóság a transzneműséggel, transzkorúsággal, transzfajúsággal és transzfogyatékossággal együtt az emberi sokféleség és változatosság csodálatosságára hívja fel figyelmünket. A transzzsidóknak élére kell állniuk annak a mozgalomnak, amely ezen csoportok egyenlő jogaiért és elismeréséért küzd. Bízom benne, hogy közösen elérhetjük céljainkat.

A szerző az írást eredeti jiddisből fordította.

------------

Feró Dalma: Transzzsidó kiáltvány (Rosenfeld Mirjam Ráhel néven). Eredetileg megjelent a Reflektor.hu-n 2016. május 4-én. Transzzsidó sorozatomhoz, melynek második és harmadik része is olvasható, ld. az alábbi kommentáromat, értelmezésemet:

"Miért transzzsidó? Mert transzzsidók léteznek, ha nem is hívják így magukat. Ők az elvadult filoszemiták, akik fetisizálják és egyfajta polgárosodási eszközként magukévá igyekeznek tenni a zsidósághoz kapcsolt tulajdonságokat. Ők azok, akik például a Lauderbe járatják a gyerekeiket, hogy azok jobban tudjanak érvényesülni, és ezzel ráerősítenek a zsidósággal kapcsolatos sztereotípiákra, alátámasztva Adorno állítását, miszerint a filoszemitizmus gyakran az antiszemitizmus tükörképe, hiszen ugyanazokra a zsidókat csak rájuk jellemző tulajdonságokkal felruházó hiedelmekre épül.

A transzzsidó írások egyrészt ezeket az antiszemitizmusba hajló törekvéseket parodizálják.

A zsidóság és zsidó tapasztalat fetisizálásának másik aspektusa a zsidó szenvedés szimbolikus felhasználása. A holokauszt a késő kapitalizmus korában az egymással versenyeztetett, elismerésért küzdő csoportok kiemelt referenciapontja lett: a rendszerlogikát magukévá tévő kisebbségi politikák áldozati pozícióba helyezkedésének egyik legfontosabb retorikai fordulata a zsidók szenvedéséhez való hasonlítgatás. Ezzel a holokauszt egy felruházható tapasztalattá és egyben egymáson taposó elismerési küzdelmek jelölőjévé válik.

Egyes baloldali elképzelések liberális kooptációjának egyik jellegzetessége a Másik tapasztalatának fetisizálása akár könnyes szemű „beleérzés”, akár magunkénak követelés útján. A transzzsidóság mint paródia ezért analógiaként is működik: a transznemű (és az újabban megjelent transzfogyatékos, transzkorú stb.) identitáspolitika jogköveteléseinek visszásságaira is reflektál. A Transzzsidó kiáltvány egyébként konkrét transznemű elbeszélésekből vett át jellegzetes motívumokat és fordította át társadalmi nemről zsidóságra (zsidó és gój agy és lélek, zsidó ruhákhoz való vonzódás, zsidók bőre alá bújásának vágya, fétisbulik, pornó, jogosultságérzés), hogy felhívja arra a figyelmet, hogy amit a zsidósággal kapcsolatban – helyesen – antiszemitizmusként értelmezünk, azt a transzneműséggel kapcsolatban liberális oldalon ünneplik és forradalminak kiáltják ki."

Hagyjunk fel az áldozatiság kultúrájával, a jobboldal ezt a meccset is megnyeri - Interjú Susan Faludival (Hvg.hu)

Susan Faludi Pulitzer-díjas újságíró Előhívás (In the Darkroom) című kötetében elidegenedett apja életét igyekszik feltárni, aki 76 évesen jelentette be, hogy nemváltoztató műtéten esett át. A nyomozás során Faludi az identitás alapvető kérdéseit egyebek közt a magyarság, zsidóság, nem(iség) témáján keresztül járja körül. Az íróval Budapesten beszélgettem az identitás kettős természetéről, az áldozatiságkultúra veszélyeiről, a férfiasság válságáról és a jobboldali populizmus erősödéséről.

F. D.: Arra is rámutat, hogy az identitáspolitika – akár a transznemű, akár a nemzeti – az áldozatiság és hősiesség narratíváját teszi magáévá, miközben nagyon gyakran egyfajta brutalitás is jellemzi. Mi vezethetett ehhez az áldozatiságkultúrához, és hogyan lehetne kilépni belőle? Ez a feminizmus számára is fontos kérdés lehet.

S. F.: Igen, ez nagyon sok más mozgalmat érint. A feminizmusban is előkerül időről időre, jelenleg például a #metoo kampány kapcsán sok feminista fejezte ki aggodalmát, hogy nem jó út a szexuális áldozatiság témájára szűkíteni a nőmozgalmat és egyoldalúan láttatni a szexuális tapasztalatot. De nem csak a feminizmusról van szó. Ma mindenki az áldozatiság nyelvét használja. Az Egyesült Államokban múlt hónapban a szenátus igazságügyi bizottságának meghallgatásán az egyik legfelsőbb bírósági jelölt tizenéves korában vélhetően elkövetett nemierőszak-tételéről volt szó. A republikánus szenátorok borították az asztalt azzal, hogy magukat nevezték a valódi áldozatoknak. Lindsey Graham szenátor például bejelentette: neki fehér férfiként mindig azt mondták, hogy hallgasson, de nem fog többé hallgatni. A jobboldal, különösen az alt-right elsajátította azt a gondolatot, hogy a feminizmus elférfiatlanította és áldozattá tette őket. Félelmetes, hogy egyre több országban vezet mindez egy erős vezér megválasztásához, aki aztán mindenkinek megmondja, hogy mit csinálhat.

Én ahhoz szeretnék visszatérni, amit mindig is szerettem a feminizmusban, nevezetesen hogy bár valóban nagyon sokféle módon áldozattá tettek bennünket, ez nem szabad, hogy az identitásunkká váljon, hiszen azért küzdünk, hogy nagyobb cselekvési terünk legyen, hogy legyen valamennyi kontrollunk az életünk, a testünk, a cselekedeteink felett, hogy ne csak az határozzon meg minket, amit tettek velünk, hanem az is, amit mi teszünk. A felszabadítás nem csak arról szól, hogy legyen választásunk, hanem arról is, hogy felelősséget vállalhassunk a társadalomban. Úgy gondolom, hogy valamennyi társadalmi igazságosságért küzdő mozgalomban újra és újra emlékeztetnünk kell magunkat, hogy ez a végcélunk, nem pedig az áldozatidentitás.

F. D.: Közel 20 évvel ezelőtt az amerikai férfi elárulásáról írt könyvet. Mit értett ezen? Mit gondol a férfiak cserbenhagyásáról a közelmúltbeli politikai folyamatok fényében az Egyesült Államokban és azon túl?

S. F.: A férfiasság válságának nevezett jelenségről, a 90-es évek népszerű témájáról írtam ebben a bizonyos Stiffed (Átverve) című kötetben, ekkor kezdtek amerikai férfiak tömegesen panaszkodni arra, hogy a feminizmus „elvette a jogaikat”. Arra mutattam rá a könyvben, hogy nem a feminizmus vette el a jogaikat, hanem a férfiak és a társadalom közti társadalmi szerződés bomlott fel. A második világháború után az amerikai férfiak azt az ígéretet kapták, hogy ha jó kenyérkeresők, lojálisak a munkáltatójukhoz és felelősen szolgálják a társadalmat, akkor biztos munkahellyel és családi élettel díjazzák őket. A 90-es évekre azonban nagy ívű gazdasági és társadalmi folyamatok hatására ezek az ígéretek összeomlottak, megszűnt a létbiztonságot nyújtó jóléti állam.

Ez az 1999-ben megjelent kötet sajnos újra releváns lett a Trump-korszakban. A riportkészítés során szembeötlő volt a dühös fehér férfiak elburjánzása, akiket a jobboldali politika arra buzdított, hogy minden nehézségükért a nőket, kisebbségeket és bevándorlókat hibáztassák. Nagyon sokan panaszkodtak Hillary Clintonra, aki bár csak a first lady volt akkor, az életüket tönkre tévő szörnyűséges feminista gonosz megtestesülésének látták. Előreugorva az időben azt látjuk, hogy a 2016-os elnökválasztási kampányban Trump, a dühöngő férfiasság megtestesülése a feminizmus szimbólumává tett Hillary Clintonnal mérkőzött meg. Donald Trump legfőbb vonzereje autoriter apafigura voltában állt, aki nem tűri el többé a feminista halandzsát, újra a férfiak kezébe adja az irányítást, a Clintonhoz hasonló nőket pedig az otthon falai közé küldi vissza. Annyira húsbavágó téma ez a mai politikai légkörben, hogy a kiadóm jövőre új előszóval adja ki újra a kötetet.

Az interjú a Hvg.hu-n jelent meg, a teljes írás itt olvasható. 

Susan Faludi: A magyar nacionalizmus mártíridentitással fedi el a problémákat
Fotó: Németh Dániel

Schmitt Pál után szabadon? A kultúra és a gender témájában sem kellene, hogy "minden menjen"

Csúnya schmittelgetésre derült fény az ellenzéki szubkultúra egyik szegletében. Ahogy a Mérce mésfél hete igen visszafogottan hírül adta, rendszeres vendégszerzőjük, Zsurzsán Anita “egy tudományos konferencián felolvasott szövegében több más szöveggel való hosszas egyezés fedezhető fel”, valamint számos, a Mércén megjelent cikkében is hosszabb szövegrészeket emelt át szó szerint nem magyar nyelven megjelent cikkekből. Kicsit szókimondóbban úgy fogalmaznám meg: ilyen durva sorozatos plágiumot én még életemben nem láttam.

A csalásban és kóklerkedésben nem annyira a csalók és kóklerek személye érdekes, hanem inkább az, hogy mi teszi működésüket lehetővé. Jelen esetben sem Zsurzsán érdekes, hanem hogy az esete mit mond el saját ellenzéki közegéről.

Az első kérdés, ami felmerül, hogy történt-e felelősségvállalás, követi-e vajon mélyebbre ható reflexió az esetet. A plagizált előadásnak helyet adó konferenciát szervező alapítvány, nevezetesen a Progress Alapítvány nevében Ágh Attila a plágiumgyanúra az alábbi választ írta: “Zsurzsán Anita előadásában elhangzott hiányosságok és pontatlanságok nyilván korrigálásra kerülnek, amikor a szerző elkészíti a tanulmányt. Az Alapítvány nem foglalkozik plágium eljárással, a magunk részéről az ügyet lezártnak tekintjük.” Másnapra a Progress Alapítvány az előadásról készült videóját eltávolította az internetről. (Sebaj, azóta más visszarakta, nem sikerült eltüntetniük a bizonyítékot.) Hogy a Zsurzsánt korábban konferenciákra hívó tudományos intézetek, folyóiratok, szakkollégiumok folytatnak-e utólag vizsgálatot, hamarosan eldől. Egyelőre az érintettek közül - legalábbis amiről tudni lehet - Zsurzsán egyeteme kezdett vizsgálat lefolytatásába. Hogy a Mérce mennyire veszi komolyan az önvizsgálatot elég jól jelzi, hogy jelen cikket nem akarták lehozni, mivelhogy Zsurzsán az ő szerzőjük is volt és ezért találva érzik magukat.

Már az is kínos kérdés, hogy egyáltalán hogyan jutottunk idáig, miért nem leplezték már le korábban Zsurzsánt. Annál is inkább, mert szinte kiverte az ember szemét, hogy itt valami nincs rendben. A szóbanforgó előadás egymás mögé illesztett, logikailag össze nem kötött blokkokból állt, bonyolult körmondatokkal és fogalmakkal, gyakran magyartalan szintaxissal, miközben nem volt letisztázott és egységes fogalmi keret, csak nagy összevisszaság, mindez felolvasva. Időnként egy-egy ékegyszerűségű “a kormány rossz” kiszólás, ami sehogy sem volt összhangban a felhasznált gondolatok komplexitásával. Három ember pár óra gúglizással az előadás szinte minden mondatának eredetijeit megtalálta. (Lásd a cikk végén összeállításunkat arról, hogy melyik rész honnan lett plagizálva.) Pofon egyszerű volt, még úgy is, hogy nem ismertük a lopott szövegeket, nekem pedig még a téma is távol áll a szakterületemtől.

A kóklerkedést lehetővé tévő talán legfontosabb tényező a jóságos progresszívek vs. gonosz jobboldaliak értelmezési keret, amely áthatja a szinte teljes ellenzéki közeget. Zsurzsánnak elég volt magát kommunistaként brandelnie és hangosan lenáciznia majd’ mindenkit ahhoz, hogy mint “baloldalit” komolyan vegyék egyes körökben. Pedig nevetségesen átlátszó volt ez a kép. Kommunista imidzsét a csúcsdivatmárkák kiköpte kommunista jelképek és poszt-szovjet ruhák viseléséből, Frida Kahlo popikonná válásán való örömködésből és hasonló jellegű önreprezentációkból építgette - hiszen, ahogy írta, “a komcsik is lehetnek lenyűgözőek (glamorous)”. Csak a látszat, csak a külsőségek, csak az önbranding. Nagyjából annyira volt hiteles kommunista, mint amennyire elhiszi bárki is, hogy egy transzvesztita-showban nők lépnek fel. Üres performativitás, semmi más. Emellé csak annyit kellett tennie, hogy elég hangosan bizonygatta a “progresszió” iránti elköteleződését, mivel mással, mint színvonaltalan erényfitogtatással. Érvényesülésében nagyon is előnyt jelentett, hogy nácinak, fasisztának, vagy féregnek nevezte azokat is, akik vele ellentétben nem a kultúrharcos logikában vélték megtalálni baloldaliságukat.

Baloldaliság a közösségi média legmélyebb bugyrai szerint (Fotó: Getty Images)

A kép része persze a tokenizáció, a dísznők panelekbe ültetése, ami nyilvánvalóan nem a hozzáértésen alapszik, hanem a rendezvény legitimálásán. (Itt persze a tágabb intézményi struktúrával is van probléma, nem csak magával a dísznő-ültetéssel.) Többnyire ugyanilyen a tokenizáló hozzáállással foglalkoznak a kulturális témákkal - Zsurzsán is elsősorban kulturális témában folytatta áldatlan tevékenységét. A kultúra a politikai kisvállalkozók számára nem elég fajsúlyos téma ahhoz, hogy legalább annyira értsenek hozzá, hogy a 100% bullshitet kiszűrjék, remek terep hát a szélhámoskodásra. Talán csak a gendernek nevezett fikció vonzza jobban a semmihez sem értő performereket, ahol a progresszió nevében végképp “minden megy”. Nem véletlen, hogy a közelmúltban a kormányoldal által belengetett kánon-revízió és a gender studies akkreditációk megszüntetése volt az a két téma, amelyekre az ellenreakciók túlnyomó többsége még a kormány kommunikációjánál is színvonaltalanabb volt. (Az egyik mélypont éppen Zsurzsán Anita “Lopni bármit el tudtok, csak a kultúránkat nem” című cikke, amelyben olyan mondatok szerepeltek, mint például “A művészet ugyanis természete szerint igaz, autonóm, reflexív és kritikus.” De ne menjünk ebbe bele.) Ezen viták végtelen színvonaltalansága mutatja meg talán a legjobban, hogy a progresszivitás kontra reakciósság értelmezési keret az intellektuális silányság egyik melegágya.

Ez a kérdés persze tovább vezet, a tudományos és kulturális szférát, az intézményrendszereket, az ún. civil szférát és finanszírozását érintő alapvető kérdésekről van szó. Nem egyes személyekről szól ez, Zsurzsán itt csak a felszínre kibukó példa, hanem hogy milyen érdekeket szolgál ezeknek a kereteknek a fenntartása. Megírtam korábban, mi az a tágabb kontextus, amelyben a hasonló szélhámosság burjánzik (és amelyben egyesek még a plágiumot is mosdatják, mintha a plágium leleplezése is csak egy “gyűlölködő” támadás lenne). Ennek fényében érdemes értelmezni az esetet, illetve az eset kapcsán ezeket a strukturális kérdéseket átgondolni.

-----------------------

Szeretnénk plágium eljárás lefolytatását kérni Zsurzsán Anita 2018. október 4-én a Progress Alapítvány Neoliberalizmus és neopopulizmus c. konferenciáján a Kossuth Klubban elhangzott előadása miatt.

Az előadó szinte minden mondata szó szerinti átvétel több szerzőtől (elsősorban Henry A. Girouxtól és Janet Wolfftól), akiket meg sem említ idézés előtt. Az előadásban nevesített idézetek többször nem jelzett nagyobb forrásszövegek saját idézetei. Amellett, hogy semmilyen jelzést nem tesz arra, hogy néha több (Wolff esetében pedig - néhány rövid kiszólástól eltekintve 10!) percig egy-egy forrásszöveg fordítását olvassa fel szóról-szóra, bizonyos retorikai eszközökkel (pl. Girouxnál az előadás stílusához igazított mondatszerkezet, illetve az “ugye” szócska betoldása, Wolffnál For example” helyett - “hogy egy példát említsek”, stb.) erősíti annak illúzióját, hogy saját gondolatmenetről van szó.

Az alábbiakban az előadás videója (https://youtu.be/5FCyPAyjmlg)* (a Progress Alapítvány által eltávolított videó helyett itt az újra feltett videó linkje:
https://www.youtube.com/watch?v=4LwYVoSpElk) idejéhez adjuk meg a plagizált szövegrészleteket.

Kifejezett kérésünk, hogy mi ne legyünk nevesítve.

Üdvözlettel,

Bajusz Orsolya
Feró Dalma
Zemlényi-Kovács Barnabás

--------------------------

1:45-től 2:01-ig: Henry A. Giroux: Twilight of the Social
(Az előadás első mondata ugyan nem idézet, de a bekezdés gondolatmenetét követi, némileg saját szavakkal és kibővítve)

2:02-től 3:10-ig Henry A. Giroux: Neoliberalism’s War on Democracy (https://truthout.org/articles/neoliberalisms-war-on-democracy/)

5:10-től 5:45-ig Henry A. Giroux: Twilight of the Social

5:45-től 6:04-ig (illetve 6:19-től 6:30-ig) Henry A. Giroux: Neoliberalism's War on Higher Education

“Critical thinking and a literate public have become dangerous to those who want to celebrate orthodoxy over dialogue, emotion over reason, and ideological certainty over thoughtfulness.63 Hannah Arendt's warning that "it was not stupidity but a curious, quite authentic inability to think" at the heart of authoritarian regimes is now embraced as a fundamental tenet of Republican Party politics.”

6:04-től 6:19-ig Henry A. Giroux: Austerity and the Poison of Neoliberal Miseducation symplokē, Vol. 22, No. 1-2, Austerity (2014), pp. 9-21

"that is increasingly constituted within an educational landscape that reduces thinking to a burden and celebrates civic illiteracy as foundational for negotiating a society in which moral disengagement and political corruption go hand in hand."

6:49-től kb 7:47-ig Janet Wolff: The Social Production of Art

 

7:47-től 8:19-ig közvetlen folytatás - Janet Wolff: The Social Production of Art

 

8:49-től 10:07-ig (közvetlen folytatás a detroit-i kiszólás után) Janet Wolff: The Social Production of Art

10:07-től 10:51-ig Janet Wolff: The Social Production of Art

 

11:04-től 12:20-ig: Janet Wolff: The Social Production of Art

 

12:20-tól 13:27-ig Janet Wolff: The Social Production of Art

14:14-től 14:38-ig: Janet Wolff: The Social Production of Art (itt visszaugrik a 12:20-nál lévő szöveghelyhez)



14:37-től 15:00-ig A Gardner-idézetet szintén Janet Wolfftól veszi:

 

16:04-től 16:22-ig Janet Wollff: The Social Production of Art

 

16:24-től Scott Lash és Celia Lury könyvét (Global Culture Industry: The Mediation of Things) annak fülszövegének elemeivel (pl. “This book is set to become a dialectic of enlightenment for the age of globalization.”), egy book reviewból vett részlettel, és a saját előszavából vett szó szerinti szövegrészletekkel mutatja be.

16:55-től 17:44-ig Shane Gunster: Global Culture Industry: The Mediation of Things, Scott Lash and Celia Lury https://doi.org/10.1017/S0008423908080931)

17:53-tól 18:12-ig a kötet bevezetőjéből szóról szóra átvett mondatok:

18:33-tól 19:42-ig szintén a kötet bevezetőjéből szóról szóra átvett mondatok:

 

Zsidó apám, a Fideszes siksze. Kritika Susan Faludi Előhívás c. kötetéről (Litera)

Susan Faludi, a magyar származású Pulitzer-díjas újságíró Előhívás című kötetében arra vállalkozik, hogy apja hétköznapinak nem mondható élettörténetét, és annak szerves részeként magyarság, zsidóság és nem(iség) kérdéseit tárja fel. Faludi izgalmas nyomozása során az "identitás" - korunk egyik uralkodó hívószava - bizonytalan témakörét bontja ki választás és kényszer, emlékezés és felejtés ellentmondásai mentén.

Faludi tíz éven át tartó nyomozása 2004-ben kezdődik, az apjától való eltávolodás két és fél évtizede után, amikor a Budapestre visszaköltözött apa emailben értesíti lányát, hogy nemváltoztató műtéten esett át és Stefánieként (Stefiként) született újra. Az apa arra kéri vagy inkább szólítja fel lányát, hogy írja meg történetét afféle Andersen meseként. Faludi ehelyett tényfeltáró újságírói módszerekkel lát neki a szabaduló- és átváltozóművész Houdinihez hasonlított apja élettörténetének megírásához, a szinte lehetetlenre vállalkozva.

Apja ugyanis egész életében az átváltozás, tettetés, manipuláció és csalás nagymestere volt. A gazdag, ám szeretetlen zsidó családban felnövő, a vészkorszakot kamaszként átélő István a túlélés, megfelelés és érvényesülés érdekében megtanult hihetően szerepeket játszani. Így mentette meg szüleit a nyilasoktól egy nyilas karszalag és egy töltetlen puska segítségével, így kreált magának dániai kiküldetést a kommunista uralom elején, így játszotta el a sértett férj szerepét Susan anyjával szemben, és a nemváltoztatást is csalások és hamisítások sorával sikerült elérnie. A háború után a nevét Friedmanról az "autentikus" magyar Faludira változtató, és a kommunizmus elől először Brazíliába majd az Egyesült Államokba emigráló István (Steven) fotósként és retusőrként csinált karriert, az általa trükkfotónak nevezett képmanipulációs technikáit különösen a kor meghatározó divatfotósai vették igénybe. Susan nyomozásának nehézségét az adja, hogy míg apja egész életében a hibák elrejtésén ügyködött, az ő munkájának épp a hibák megmutatása a lényege.

Feró Dalma: Zsidó apám, a Fideszes siksze
Megjelent a Literán, a teljes cikk az alábbi linken olvasható:
http://www.litera.hu/hirek/zsido-apam-a-fideszes-siksze

Emberi jogi fétisklub (168 óra)

Nemrégiben mutatták be a Stereo Akt és az Amnesty International, „a világ legnagyobb emberi jogi mozgalma” közös produktumát, a Védett férfiak kertje című darabot, amellyel a nemek közti egyenlőtlenségre, a hátrányos megkülönböztetésre szerették volna felhívni a figyelmet.

Az előadásból egy dolog bizonyosan kiderül, ami viszont nem állhatott az alkotók szándékában: jelesül az, hogy a szerepcsere semmit nem mutat meg a nők mindennapjainak valóságából. A férfitestek nyers húsként való kiállítása mindössze hatásvadász eszköz, a férfi színész megkínzása pedig az őt „megerőszakoló” szexi, magas sarkú cipőkbe, dizájnerruhákba bújtatott nők által sokkal inkább a mazochista, pornográf férfifantáziálást idézi föl, mint azt a rettegéssel átitatott állapotot, amelyet az a nő él át, aki három ismeretlen férfi társaságában ébred fel. Valójában, amit látunk, párbeszédekkel és karakterekkel föltöltött pornó(paródia), ami rendben is volna, csakhogy az alkotóknak ez kevés, túl komolyan veszik önmagukat, s így afféle pedagógiai funkciót is vizionálnak az előadásuknak.

Bár ne tennék!

A darab a férfiuralom kialakulásának három lehetséges okát kínálja föl: a férfiak fizikai erőfölényét, a férfiak eredendő agresszióját és a versengésre hajlamosító génjeiket. Ennél összetettebb magyarázatokban nem gondolkodnak. Az egyéni felelősség motívuma nincs kibontva, a tágabb társadalmi folyamatok pedig csak érintőlegesen és elnagyoltan jelennek meg. Mintha a nőjogok témája csak abba a leegyszerűsítő, közhelyszerű kulturális keretbe lenne téve, hogy a nyugati kormányokban vannak nők, nálunk bezzeg nincsenek. Mintha a nők helyzete voltaképpen egy ország erkölcsi szintjének mércéje lenne.

Az előadás utáni beszélgetésen Mérő Vera, az Amnesty International képviselője sem tört ki ebből a keretből: szerinte „a kulturális különbözőség” tetten érhető a magyar színházakból kibuggyanó metoo-esetek kapcsán. „Az ezekkel való szembenézés nem része a kultúránknak”, mondta. Már csak a #magyarbűnözés emlegetése hiányzott.

Bajusz Orsolya és Feró Dalma: Emberi jogi fétisklub
Megjelent a 168 óra 2018/18 (05.04.) számában, a teljes cikk itt olvasható:
http://168ora.hu/kultura/emberi-jogi-fetisklub-150007

Alien vs. Predator Budapesten - a #metoo-tól a belvárosi #batorsag-ig (Azonnali)

Közel 30 évvel a rendszerváltás, három csúfosan elvesztett választás után a „fejlett nyugat” utolérését sürgetni csak morális szerepek leosztásával lehet. Mint ahogy a marginalitásban élő embereknek csak a becsülete van, a vámpírkastélyban csak a státusz, csak a pozíciók vannak. Ami teljesen hiányzik ebből a közegből, az a tudás és a víziók. A moralizálás, személyeskedés, a jellemzően a második mondatban előkerülő nácizás azok harcmodora, akik valódi teljesítményt nem tudnak felmutatni. Örömöt, lelkesedést nem tudnak adni, marad az érzelmi zsarolás és diskurzív stratégiái.

A liberális konszenzus ember- és társadalomképének újratermelésével az aktivista közeg a tudástranszfer hatékony gátja. Az ún. társadalmi csoportokat az őket létrehozó társadalmi folyamatokról leválasztva kezelik, mintha adottan léteznének, aztán önjelölten képviselik ezeket bele a vakvilágba. Nagyon primitív társadalomkép, hogy egyszerű matematikai formulákkal le lehet írni társadalmi viszonyokat, csak adottan létező csoportok nevét és jelzőit kell megtanulni és sakkozni velük, nagy makroelméletekkel pszichologizálni.

Aktivizmus címén sokan fiktív, a saját különleges, messiás-szerű státuszukat visszaigazoló világokba vonulnak vissza, és ők lesznek, akik számára személyes tétje lesz adott viszonyok fenntartásának.

Bajusz Orsolya és Feró Dalma: Alien vs. Predator Budapesten - a #metoo-tól a belvárosi #batorsag-ig
Megjelent az Azonnalin. A teljes cikk itt olvasható:
http://azonnali.hu/cikk/20180621_alien-vs-predator-budapesten-a-metoo-tol-a-belvarosi-batorsag-ig

Erényfitogtatás és "progresszív" aktivizmus a félperiférián

Nancy Fraser az elismerés és elosztás (azaz nagyon leegyszerűsítve az előítéletek és az anyagi egyenlőtlenségek) problémáiról, illetve a különböző csoportok (például feketék, nők, homoszexuálisok) ezek viszonylatában való különböző pozicionáltságáról írt elemzése magyarázattal szolgálhat ezekre a folyamatokra. Az inkább elismerési, mint elosztásbeli igazságtalanságokat tapasztaló csoportok (pl. LMBT) problémáit könnyebb a pusztán tolerancián és emberségességen múló kérdésként bemutatni, és ezért a jelenlegi társadalmi-politikai helyzet legitimálására használni, ezért kerültek az utóbbi évtizedekben egyre inkább a középpontba. Ennek globális vetületei is vannak: bár ezek az ügyek kultúraspecifikus elképzelésekre épülnek, az állítólag egységes és univerzális fejlődés jelölőivé váltak, ami pedig kijelöli a civilizáció/visszamaradottság hierarchiáját. Emiatt az LMBT-jogok különösen hatékony eszközévé váltak a gazdasági centrumállamok kulturális felsőbbrendűségi ideológiájának (homonacionalizmus).

A „haladó”-nyugatos hagyományokba illeszkedő erényfitogtatók agendája, a képviselésre érdemes ügyeik listája a gazdasági centrumban dől el, hozzánk készen érkezik. Elsősorban azokat az ügyeket tűzik zászlajukra, amelyekkel a centrum saját felsőbbrendűségét igyekszik bizonyítani, és ezzel a kelet-európai haladók saját országuk és régiójuk alacsonyabbrendűségét hirdetik, például az LMBT-jogok és a liberális kisebbségvédelem ügyvivőiként.

Feró Dalma és Bajusz Orsolya: Az erényfitogtatás és a progresszió ígérete a félperiférián. Megjelent a Kettős Mércén. A teljes cikk itt olvasható:
https://kettosmerce.blog.hu/2017/05/14/az_erenyfitogtatas_es_a_progresszio_igerete_a_felperiferian

Az angol nyelvű változat megjelent az openDemocracyn Virtue-signalling as a route to social status: instances from the semi-periphery címen, a kibővített angol nyelvű változat pedig megjelent a szerb Sociologija c. folyóiratban Progressivist gender-based activism as a means of social antagonism in Hungary through two case studies címen.

wall_street_ntrte.png
Az erényfitogtatás egyik mintapéldánya, A Nem tehetsz róla, tehetsz ellene oldal egy Wall Street-i befektetési tanácsadó cég önreklámján lelkendezik, mint óriási feminista alkotáson

Transzzsidó kiállításmegnyitó beszéd és Wessely Anna kritikája

Transzzsidó írásaim után 2016. október 17-én a Telep-(Art) Galériában A csoda és varázslat estéje, amikor elhagyjuk a fejlett Nyugatot címen transzzsidó tematikájú kiállítást szerveztünk. A transzzsidók itt végre élőben is megmutathatták politikai művészetüket. A Szeri Viktor által megszemélyesített Gottmayer Lea Sárának az alábbi kiállításmegnyitó beszédet írtam:

Kedves egybegyűltek! Transzzsidók, transzgójok, ciszzsidók, ciszgójok, nem bináris szemitikus identitásúak, queerszemitikusok, aszemitikusok, maxiszemitikusok és mindannyian, akik ezekbe a kategóriákba nem férnek bele! Szinte elcsuklik a hangom a boldogság, izgatottság és meghatottság keverékétől. Történelmi pillanatot élünk meg: mi, transzzsidók, azaz gój testbe született zsidók, végre elindulhatunk világhódító utunkra és ezzel megfordíthatjuk e lángok ölelte kis ország sorsát is.

Engedjék meg nekem, hogy apró személyes anekdotával kezdjem. Azóta várom ezt a pillanatot, hogy kiscsoportos óvodás koromban uzsorás zsidónak öltöztem a farsangon és olyan soha nem tapasztalt bizsergést éltem át, amiből rájöttem, hogy gój testemben egy zsidó lelke lakozik. Sokáig csupán otthon, titokban öltöztem az általam olyan hőn áhított zsidó ruhadarabokba, majd zsidófétisbulikban és zsidópornónézésben éltem meg identitásom. A transitiont, más néven átmenetet, azaz amikor nevemet és külsőmet zsidó belső valómhoz alakítottam csak felnőtt fejjel éltem át. Sok barátot vesztettem el, azonban megismerhettem más hozzám hasonló embereket, akikkel nem csak barátságot, hanem szövetséget kötöttem. Ez a kiállítás óriási lépés a művészetnek, és óriási lépés nekünk, transzzsidóknak, hogy elnyerjük a földi Kánaánt.

 Az örömünk azonban - fájdalom - nem lehet teljes. A transzzsidóság sorsközösségét még mindig a kirekesztés, marginalizáció, hiteltelenítés és megkérdőjelezés rögvalósága határozza meg. A galád transzzsidókirekesztő radikális ciszzsidók nem átallanak megkérdőjelezni, hogy betérés nélkül is jogunk van a zsidó vallási terekben lenni és hogy például annyira beleéljük magunkat a Holokauszt borzalmaiba, mintha ott lettünk volna és így pont ugyanolyan tapasztalatokkal rendelkezünk, mint bármely Holokauszt-túlélő. Ugyanilyen fájó, hogy a transz* közösség privilegizáltabb tagjai, elsősorban a transzneműek részéről is támadásnak vagyunk kitéve. Hiszik vagy sem, ők azzal vádolnak minket, hogy transzfóbok illetve antiszemiták lennénk. Holott senkinek sem ártunk identitásunkkal és a zsidófétis nem zsidógyűlölet, ezt épp a transz* ernyő más tagjainak illene tudniuk. Ahogy korábban bátorkodtam megjegyezni, ha antiszemitizmus transzzsidó identitásunkat abból felismerni, hogy gerjedelmet érzünk a zsidó ruhadarabok és zsidó szenvedés gondolatára, akkor miért ne lenne nőgyűlölet, ha transznő identitásunkra abból jövünk rá, hogy a szexi női ruhadarabok viselése és a nők szenvedése és alávetett státusza kelti fel vágyainkat? Ha antiszemitizmus zsidó agyról és zsidó lélekről beszélni, akkor miért nem nőgyűlölet női agyról és lélekről? Én mint transznő és transzzsidó pontosan tudom, hogy a kettő közt semmi különbség sincs: egyik identitás sem árt senkinek. Olcsó szemforgatás határokat húzni a széles transz* esernyő tagjai közt, akik felölelik a transzneműektől kezdve a transzfajúakon és transzfogyatékosokon át a transzkorúakat is.

Sajnos ezek a transzzsidógyűlölők a közelmúltban újabb muníciót kaptak a sors fura fintorától. Óriási érvágás közösségünknek, hogy pár héttel ezelőtt, a kiállításra való készülődés lázában kiderült, hogy Rosenfeld Mirjam Ráhelnek, a Transzzsidó kiáltvány szerzőjének náci múltja van. A zsidó múlt queeringelésének aknamunkájában olyan fotókra bukkantunk, amelyeken Rosenfeld Mirjam Ráhel náci egyenruhában virít, ráadásul éppen karlendítve. Látom, vannak Önök közt, akik most hallanak először erről a sajnálatos tényről. Kérem, ne essenek kétségbe. Mi, transzzsidók tartjuk magunkat, bár be kell valljam, engem is annyira triggerelt a fotó, hogy mély depresszióba estem, s a kiállítás is majdnem kútba esett, ám a transzzsidóság becsületéért összeszedtem magam. Ezek után még többen fognak minket antiszemitának nevezni, de ez nem bátortalaníthat el bennünket. Rosenfeld Mirjam Ráhel azzal védekezett, hogy náciegyenruha-fétisén keresztül ébredt rá transzzsidó identitására. Jómagam úgy vélem, hogy Mirjam sosem volt transzzsidó, hiszen soha egyetlen transzzsidó sem visel náci egyenruhát vagy tesz bármi kifogásolhatót. Visszaolvasva pár versét, valóban elgondolkodtató, hogy mi munkálhatott benne. Elzengek egy-egy részletet két verséből, amelyek korábban könnyekig meghatottak, ma azonban keserű könnyek tolulnak szemembe miattuk:

Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a csillámpónit etetik,
Válogat a dszendermagban,
A ‘csúti patkány sem él jobban

Illetve:

Hol Holokauszt emlékműveink ágaskodnak,
Választott családjaink leborulnak,
Áldó közösségi maszturbációs workshop mellett
Keretezik queerelmélettel szent neveinket.
A Transzzsidó-férfijogi barátságra
Esküszünk,
Eszküszünk, hogy marginalizáltak tovább
Nem leszünk!

A történtek fényében a kiállításról is kitiltottuk Mirjamot mint provokátort, aki nyilvánvalóan azért épült be közénk, transzzsidók közé, hogy lejárasson minket. Most szertartásosan is megfosztom transzzsidó mivoltától azzal, hogy kimondom születési nevét: Tót Zsófia, nem vagy többé Rosenfeld Mirjam Ráhel, nem vagy többé transzzsidó. Erről eleget szóltam, űzzük ki szellemét is magunk közül, ne vele legyünk elfoglalva. Koncentráljuk a pozitív dolgokra.

A mai napon művészetünket is a világ elé tárhatjuk. Ez kimondottan politikai művészet, amivel a történelem vége felé vezető utat szeretnénk kikövezni. Mi, transzzsidók, a világtörténelem legelnyomottabb kisebbsége, mi vagyunk a történelmi haladás letéteményesei, mi vagyunk az identitásszabadság élharcosai. Mi állunk élére annak a mozgalomnak, amely az identitásokat leválasztja bármiféle tartalomról, bármiféle társadalmi jelentésről és ezzel végleg leszámol a ciszfasizmus veszélyével fenyegető cisznormativitással. A társadalom egyébként is egy bolsevik agyrém: már Maggie Thatcher apánkanyánk is megmondta, hogy nincs olyan, hogy társadalom. A szép új identitásszabadságban többé már senki sem fog meglepődni, ha például egy húszéves ép kínai női testben egy ötéves féllábú fekete hím delfin lelke lakozik és ezt mindenkinek kutya kötelessége lesz affirmálni. A szép és széles identitásernyő alatt elfér majd Isten valamennyi queeringelt teremtménye. Ha ezt elérjük, az egyén teljesen felszabadul, a szabad piacot az identitásokra is kiterjesztjük, s elérjük az emberiség legfejlettebb állapotát.

Ezeket a bíztató gondolatokat adom útravalóul Önöknek a kiállításhoz és bízom benne, hogy művészetünk értő szemekre talál. Kérem, fogyasszák élvezettel fúziós ételkölteményeinket, amelyeket Kóhn Hágár Benjamina és Katz Sára Eszter készítettek nekünk! Most pedig nézzük meg közösen animációs filmünk premierjét!

(Feró Dalma: A csoda és varázslat estéje, amikor elhagyjuk a fejlett nyugatot kiállításmegnyitó beszéd. Előadta Szeri Viktor (mint Gottmayer Lea Sára), TELEP, 2016. október 17.)

Wessely Anna kritikájában így foglalja össze a kiállítás gondolatmenetét:

"A számos csavarral és több médiumban is kifejtett gondolatmenet végül is az, hogy ha feministaként nemcsak módszertani individualisták vagyunk, de politikai cselekvésünkben sem ismerjük el az egyéneken túl társadalmi nagycsoportok létezését; ha elfogadjuk, hogy az identitás – többek közt a nemi (gender) identitás nem társas interakciókban kikristályosodó személyiségünk foglalata, hanem mindenki kénye-kedve szerinti egyéni választásának, a divatokhoz igazodó identitásbarkácsolásnak a dolga, akkor egyszer majd arra ébredhetünk, hogy a férfi hegemónia az egyéni döntések sérthetetlen szuverenitására hivatkozva még az alárendelt pozíciót is magáénak követeli, ahogy a toleranciát  követelő transznők „férfijogi barátsága” még a feministák indulatait és politikai mozgásterét is kisajátította."

Én pedig Miért is transzzsidó? c. 2017-es szövegünkben írtam arról, miért írtam a transzzsidó műveimet:

'A transzzsidó koncepciót Feró Dalma találta ki, ő írta a Transzzsidó kiáltványt, az arra írt választ és a transz(zsidó) identitáspolitikát gazdasági kontextusba helyező cikket. Közösen írtuk Dalmával a transzzsidó gasztronómiával foglalkozó írást, a transzzsidó 12 pontot, a Lélek Pornó című transzzsidó hipszterfanzint-szamizdatot és A világ legelnyomottabb embere forgatókönyvét.

Dalma így magyarázza, miért foglalkoztatta a transzzsidó tematika:

„Miért transzzsidó? Mert transzzsidók léteznek, ha nem is hívják így magukat. Ők az elvadult filoszemiták, akik fetisizálják és egyfajta polgárosodási eszközként magukévá igyekeznek tenni a zsidósághoz kapcsolt tulajdonságokat. Ők azok, akik például a Lauderbe járatják a gyerekeiket, hogy azok jobban tudjanak érvényesülni, és ezzel ráerősítenek a zsidósággal kapcsolatos sztereotípiákra, alátámasztva Adorno állítását, miszerint a filoszemitizmus gyakran az antiszemitizmus tükörképe, hiszen ugyanazokra a zsidókat csak rájuk jellemző tulajdonságokkal felruházó hiedelmekre épül.

A transzzsidó írások egyrészt ezeket az antiszemitizmusba hajló törekvéseket parodizálják.

A zsidóság és zsidó tapasztalat fetisizálásának másik aspektusa a zsidó szenvedés szimbolikus felhasználása. A holokauszt a késő kapitalizmus korában az egymással versenyeztetett, elismerésért küzdő csoportok kiemelt referenciapontja lett: a rendszerlogikát magukévá tévő kisebbségi politikák áldozati pozícióba helyezkedésének egyik legfontosabb retorikai fordulata a zsidók szenvedéséhez való hasonlítgatás. Ezzel a holokauszt egy felruházható tapasztalattá és egyben egymáson taposó elismerési küzdelmek jelölőjévé válik.

Egyes baloldali elképzelések liberális kooptációjának egyik jellegzetessége a Másik tapasztalatának fetisizálása akár könnyes szemű „beleérzés”, akár magunkénak követelés útján. A transzzsidóság mint paródia ezért analógiaként is működik: a transznemű (és az újabban megjelent transzfogyatékos, transzkorú stb.) identitáspolitika jogköveteléseinek visszásságaira is reflektál. A Transzzsidó kiáltvány egyébként konkrét transznemű elbeszélésekből vett át jellegzetes motívumokat és fordította át társadalmi nemről zsidóságra (zsidó és gój agy és lélek, zsidó ruhákhoz való vonzódás, zsidók bőre alá bújásának vágya, fétisbulik, pornó, jogosultságérzés), hogy felhívja arra a figyelmet, hogy amit a zsidósággal kapcsolatban – helyesen – antiszemitizmusként értelmezünk, azt a transzneműséggel kapcsolatban liberális oldalon ünneplik és forradalminak kiáltják ki.”'


Transzzsidó médiaművészet (Fotó: Ganz Aaron)

Trigger Warning: Megsértődés-szégyenítés! A KDNP-s megsértődés tanulságai (Kettős Mérce)

A sértettségre alapozott igények és követelések politikája azért veszélyes, mert azok tudják saját sértettségüket leghangosabban kommunikálni, elismertetni és komolyan vetetni, akik megfelelő erőforrásokkal, hatalommal bírnak. Az akció azt leplezte le, ki milyen nyilvánosságba, milyen igényét viheti ki, és nagy örömünkre szolgált, hogy vállaltan és nyíltan a sértettségük érdekében léptek fel a katolikus közösség nevében megsértődők, és ezzel végre kimondták, amit mi is mondunk: hogy ez az egész nem a magzatokról szól.

A papi performansz szerzőiként a CitizenGo felszólítására írt bocsánatkérésünkben szándékosan csináltunk viccet a sértettségi politikájukból. Aki azon megsértődik, hogy nők végre kimondják, hogy nem tartoznak neki sem a testükkel, sem a munkaerejükkel, azt egyszerűen ki kell röhögni. Az, hogy több ellenzéki portáltól és blogtól, ahol a bocsánatkérést szerettük volna megjelentetni, választ sem kaptunk vagy épp az ironikus hangnemet kifogásolták (ahogy azt a Kettős Mérce is tette), arra mutat rá, hogy az alapvetően liberális ellenzéki nyilvánosság nincs felkészülve a katolikusok nevében megsértődők liberális keretben megfogalmazott, kisebbségi-sértettségi követeléseinek kezelésére, nem rendelkezik eszközökkel ezen követelések semlegesítésére, ezáltal legitimál(hat)ja azt a hazugságot, hogy a katolikusok nevében megsértődők képviselnek valakiket saját magukon kívül.

Ez annyira nem is meglepő, hiszen ez a mai mainstream „kultúrbalos”/liberális aktivizmus nyelve: nem csak a keresztény fundamentalista abortuszellenes mozgalom van az USA-ból kilóra importálva, hanem a kisebbségi sértődés logikája is. Ennek a tanulságai természetesen túlmutatnak a konkrét eseten.

A katolikusok nevében felháborodók követelései minden elemükben illenek a liberális kisebbségvédelem sémájába, jóllehet ők maguk a liberalizmussal szemben pozicionálják magukat. A „vallási közösségeket” védő kisebbségvédő törvényekre hivatkoznak, és a valós társadalmi erőviszonyok, illetve azok materiális alapjai (pl. katolikus egyház hatalma vs. nők reproduktív biológiája feletti kontroll) helyett, pusztán a szimbolikus-kulturális síkon, az elismerés-méltóság-sértettség dimenziójában beszélnek állítólagos áldozati mivoltukról. Ez a politika nemcsak a vallási fundamentalisták sajátja: erre a sémára épül szinte valamennyi ma látható, nyugati kisebbségi mozgalom (ellentétben például a 70-es években kibontakozó felszabadító mozgalmakkal). Azonban mivel a különböző társadalmi csoportokat érintő problémák egészen különböző módon viszonyulnak a fennálló rendszerhez, ezen mozgalmak eredményei is igen különbözőek.

(...)

A rendszer alapvető szükséglete a munkaerő újratermelése napi szinten, azaz, hogy egyik napról a másikra képesek legyünk újra munkába menni (ehhez szükséges a főzés, mosás, takarítás, érzelmi gondoskodás, stb.), és generációs szinten, azaz hogy új munkaerő pótolja a megszűnő munkaerőt (ehhez szükséges a gyerekszülés és gyereknevelés). Ezt a rendszer nem munkaként, hanem a nők „természetéből” fakadó feladatokként határozza meg, és ekként zsákmányolja ki őket, valamint épp ezen „kötelességeik” miatt nyomja a nőket a munkaerő-piacon az informális szférába, ezzel hozzájárulva a társadalmi koalíciók ellehetetlenítéséhez. A nők felszabadítását azért sokkal nehezebb képviselni, mert az a rendszer alapjait kérdőjelezi meg, ezzel szemben a meleg férfiakat sújtó problémák pusztán a nők alárendelésének melléktermékei, ezért a melegjogi követelések sokkal könnyebben illeszthetőek a rendszerbe. (Ez a szembeállítás nem arról szól, hogy kinek rosszabb és ki morálisan felsőbbrendű, hanem arról, hogy hogyan határozza meg a rendszerhez való viszony a követelések sikerességét.) Sőt, a mai mainstream „LMBT” mozgalom támogatja is a rendszert azzal, hogy szimbolikus követeléseivel (pl. melegházasság) legitimálja azt: többek közt az USA és Izrael kormánya és számos kizsákmányoló és háborús technológiát gyártó cég az „LMBT” jogok támogatásával mossa tisztára magát és azt a rendszert, amely ezt lehetővé teszi.

Feró Dalma, Bajusz Orsolya, Básthy Ágnes: Trigger Warning: Megsértődés-szégyenítés! A KDNP-s megsértődés tanulságai
Megjelent a Kettős Mércén. A teljes írás itt olvasható:

https://kettosmerce.blog.hu/2017/01/07/trigger_warning_megsertodes-szegyenites_a_kdnp-s_megsertodes_tanulsagai

5447416030_eb26a93bdb_b.jpg

süti beállítások módosítása