Susan Faludi Pulitzer-díjas újságíró Előhívás (In the Darkroom) című kötetében elidegenedett apja életét igyekszik feltárni, aki 76 évesen jelentette be, hogy nemváltoztató műtéten esett át. A nyomozás során Faludi az identitás alapvető kérdéseit egyebek közt a magyarság, zsidóság, nem(iség) témáján keresztül járja körül. Az íróval Budapesten beszélgettem az identitás kettős természetéről, az áldozatiságkultúra veszélyeiről, a férfiasság válságáról és a jobboldali populizmus erősödéséről.

F. D.: Arra is rámutat, hogy az identitáspolitika – akár a transznemű, akár a nemzeti – az áldozatiság és hősiesség narratíváját teszi magáévá, miközben nagyon gyakran egyfajta brutalitás is jellemzi. Mi vezethetett ehhez az áldozatiságkultúrához, és hogyan lehetne kilépni belőle? Ez a feminizmus számára is fontos kérdés lehet.

S. F.: Igen, ez nagyon sok más mozgalmat érint. A feminizmusban is előkerül időről időre, jelenleg például a #metoo kampány kapcsán sok feminista fejezte ki aggodalmát, hogy nem jó út a szexuális áldozatiság témájára szűkíteni a nőmozgalmat és egyoldalúan láttatni a szexuális tapasztalatot. De nem csak a feminizmusról van szó. Ma mindenki az áldozatiság nyelvét használja. Az Egyesült Államokban múlt hónapban a szenátus igazságügyi bizottságának meghallgatásán az egyik legfelsőbb bírósági jelölt tizenéves korában vélhetően elkövetett nemierőszak-tételéről volt szó. A republikánus szenátorok borították az asztalt azzal, hogy magukat nevezték a valódi áldozatoknak. Lindsey Graham szenátor például bejelentette: neki fehér férfiként mindig azt mondták, hogy hallgasson, de nem fog többé hallgatni. A jobboldal, különösen az alt-right elsajátította azt a gondolatot, hogy a feminizmus elférfiatlanította és áldozattá tette őket. Félelmetes, hogy egyre több országban vezet mindez egy erős vezér megválasztásához, aki aztán mindenkinek megmondja, hogy mit csinálhat.

Én ahhoz szeretnék visszatérni, amit mindig is szerettem a feminizmusban, nevezetesen hogy bár valóban nagyon sokféle módon áldozattá tettek bennünket, ez nem szabad, hogy az identitásunkká váljon, hiszen azért küzdünk, hogy nagyobb cselekvési terünk legyen, hogy legyen valamennyi kontrollunk az életünk, a testünk, a cselekedeteink felett, hogy ne csak az határozzon meg minket, amit tettek velünk, hanem az is, amit mi teszünk. A felszabadítás nem csak arról szól, hogy legyen választásunk, hanem arról is, hogy felelősséget vállalhassunk a társadalomban. Úgy gondolom, hogy valamennyi társadalmi igazságosságért küzdő mozgalomban újra és újra emlékeztetnünk kell magunkat, hogy ez a végcélunk, nem pedig az áldozatidentitás.

F. D.: Közel 20 évvel ezelőtt az amerikai férfi elárulásáról írt könyvet. Mit értett ezen? Mit gondol a férfiak cserbenhagyásáról a közelmúltbeli politikai folyamatok fényében az Egyesült Államokban és azon túl?

S. F.: A férfiasság válságának nevezett jelenségről, a 90-es évek népszerű témájáról írtam ebben a bizonyos Stiffed (Átverve) című kötetben, ekkor kezdtek amerikai férfiak tömegesen panaszkodni arra, hogy a feminizmus „elvette a jogaikat”. Arra mutattam rá a könyvben, hogy nem a feminizmus vette el a jogaikat, hanem a férfiak és a társadalom közti társadalmi szerződés bomlott fel. A második világháború után az amerikai férfiak azt az ígéretet kapták, hogy ha jó kenyérkeresők, lojálisak a munkáltatójukhoz és felelősen szolgálják a társadalmat, akkor biztos munkahellyel és családi élettel díjazzák őket. A 90-es évekre azonban nagy ívű gazdasági és társadalmi folyamatok hatására ezek az ígéretek összeomlottak, megszűnt a létbiztonságot nyújtó jóléti állam.

Ez az 1999-ben megjelent kötet sajnos újra releváns lett a Trump-korszakban. A riportkészítés során szembeötlő volt a dühös fehér férfiak elburjánzása, akiket a jobboldali politika arra buzdított, hogy minden nehézségükért a nőket, kisebbségeket és bevándorlókat hibáztassák. Nagyon sokan panaszkodtak Hillary Clintonra, aki bár csak a first lady volt akkor, az életüket tönkre tévő szörnyűséges feminista gonosz megtestesülésének látták. Előreugorva az időben azt látjuk, hogy a 2016-os elnökválasztási kampányban Trump, a dühöngő férfiasság megtestesülése a feminizmus szimbólumává tett Hillary Clintonnal mérkőzött meg. Donald Trump legfőbb vonzereje autoriter apafigura voltában állt, aki nem tűri el többé a feminista halandzsát, újra a férfiak kezébe adja az irányítást, a Clintonhoz hasonló nőket pedig az otthon falai közé küldi vissza. Annyira húsbavágó téma ez a mai politikai légkörben, hogy a kiadóm jövőre új előszóval adja ki újra a kötetet.

Az interjú a Hvg.hu-n jelent meg, a teljes írás itt olvasható. 

Fotó: Németh Dániel