"Miközben Arday esete a progresszív áldozatkultusszal jóval mélyebben áthatott társadalmi kontextus terméke, számos eleme ismerősen csenghet Bangó Sándor ügyéből. Mindkét esetben a megkérdőjelezhetetlenként kezelt áldozati státusz vált a hamis hősformálás elsődleges alapjává, mindkettejük (finoman szólva) kétséges igazságtartalmú állításokkal jutott személyes előnyökhöz, mindkettejüket érdemtelenül kiáltották ki hősnek, és mindketten belebuktak abba, hogy kvalitásaik és a nyilvánosságban róluk kialakítani próbált kép közt ordító szakadék tátongott. Ez a bukás mindkét esetben pusztító volt: Bangó nem állt távol attól, hogy sikeres öngyilkossági kísérletet hajtson végre, míg Arday véghezvitte az öngyilkosságot: nem élte túl korábbi nyilvános imidzsének halálát. Természetesen számos különbséget is találunk a két eset között, például a pártpolitikai szálat Bangó esetében, azonban mindkét ügyben ugyanazon progresszív hálózat különböző (tudományos, „civil” és/vagy politikai) szereplői játszottak kiemelkedő szerepet a hősnarratíva alakításában. Az Arday-botrány ezért korántsem távoli extremitás, ugyanezek a dinamikák jelen vannak Magyarországon is.

A hasonlóan extrém esetek csak a jéghegy csúcsát jelentik: a tudományos és kulturális élet, a „civil” szféra, és persze a politikai élet is hemzseg a hasonló, habár többnyire nem ennyire extrém méltánytalanságoktól. A magyar tudományos és kulturális élet is tele van szélhámosokkal, imposztorokkal, mások munkáját lerabló és külföldi politikai alapítványok agendájába illesztő „stratégákkal”, valamint silány teljesítménnyel lavírozó, ám a progresszív hálózathoz lojális munkatársakkal. Egyáltalán nem nevezhető újdonságnak tehát magyarországi kontextusban sem, hogy a progresszív moralizálás felülírja a szakmai kompetencia és az intellektuális és morális integritás szempontjait, miközben erkölcsi érdemként kezeli a „megfelelő” politikai orientációt. Ami újdonság, hogy a moralizáló áldozatkultusz immár a kormányzati működésmód központi stratégiájává vált a Zsolti bácsi-féle álbotránytól a látássérülését agresszióra is jogosító free cardként használó miniszteren át a tamburázó cigány gyerekek és a roma holokauszt felhasználásáig."

A teljes írás olvasható az ÖTön.

"Minthogy a progresszív politika kiemelkedő tőkeformája az elnyomás, nem meglepő, hogy kiemelkedő motívuma az elnyomások felhalmozása: a halmozottan hátrányos helyzet és az 'interszekcionalitás' állítólagos képviselete. E stratégia a hátrányokat és devianciákat halmozó egyéneket nemcsak a nyilvánosság közepébe helyezi, hanem az értékek teljes megfordításával erkölcsi mintaként, hősként ünnepli. Így például a prostitúcióval hormonkezelésre gyűjtő transznemű hajléktalant, a szegény zsákfaluban egymásba szerető bántalmazott cigányasszonyt és leszbikus szomszédját, vagy a gurunak kikiáltott pelenkafétisiszta transzneműt. Romániában egy cigány származású transznemű prostituált (progresszív nyelven „szexmunkás”), Antonella Lerca még képviselőjelöltként is indulni tervezett a 2020-as önkormányzati választáson Bukarest egyik körzetében, és persze több nemzetközi progresszív média a haladás letéteményeseként ünnepelte. Az autonóm, öntudatos, cselekvő egyén ellentétének a piedesztálra emelése ez: a hős ellentétének hőssé avatására tett kísérlet.

Amikor súlyos személyes problémákkal és deficitekkel küzdő embereket kiáltanak ki bátor és erős hősnek, az rengeteg emberben kelt ellenérzést. Lerca esetében természetesen nem a származásával van baj: a cigányok emancipációjának szempontjából is visszatetsző, amikor a leginkább deviáns alakokat emelik ki közülük példaértékűként. (Végül a jelöltséghez szükséges 1700 aláírást sem tudta összegyűjteni, a körülötte csapott progresszív kampány ellenére sem, ami arra enged következtetni, hogy számottevő helyi beágyazottsága és támogatottsága nem volt.) Amikor az ilyen emberek reflektorfénybe kerülnek, azt a többség csak freakshowként tudja értelmezni. És bár egy, a defektusaival házaló, nyilvánvalóan mások által felhasznált emberbe sem akarnak belerúgni, az sem megoldás, ha kegyeletből mindenki hallgat. Pont ez lenne ugyanis a cél, és ha valaki mégis kritikus módon viszonyul az előtérbe tolt nyomorultsághoz, azt az empátia hiányával, gyűlölködéssel, előítéletekkel, fóbiával, áldozathibáztatással vádolják meg. Mindezek ellenére fontos volna kimondani, hogy obszcén és taszító dolog a társadalmi patológiák személyes lecsapódásait nyilvánosan parádéztatni és hőstettként vagy követendő példaként elfogadtatni."

A teljes cikk olvasható az ÖTön és az Indexen.

"A színházi világból érkező Radnai Márk számára kézenfekvő a politikai élet színházként való rendezése. A fentebb említett Marie Claire-interjúban kifejtett politikafelfogása szerint „A politika alapja is a történetmesélés. A narratívák harca. [...] A politika és a filmezés között sokkal több a hasonlóság, mint elsőre gondolnánk. Az erősebb történet nyer.” A politikából ebben az elképzelésben szó szerint filmszínház lesz, narratívák harca, amelyben a narratívák erőssége az egyetlen vezérlő elv. Ezek az erős narratívák leginkább a latin-amerikai szappanoperák moralizáló világát jelenítik meg, ahol a végtelenül jó José Armandók és Esmeraldák küzdenek a velejéig gonosz Don Rodolfók ellen.

Magyar Péter sikeresen beszélheti el saját szerepét mint a Döbrögi(k) ellen küzdő Lúdas Matyiét, azaz az „igazáért” küzdő kisemberét annak ellenére, hogy annak a NER-nek a haszonélvezőjeként éldegélt állami pozíciókban két évvel ezelőttig, amely ellen most állítólag heroikus küzdelmet folytat. Ha az ember sokak frusztrációját tudja hihető narratívává formálni, az igazság mellékes, már-már zavaró körülménnyé válik: nem számít, hogy a miniszterelnök pár héten, napon vagy akár órán belül a szöges ellentétét állítja valamely korábbi kijelentésének, vagy hogy a kampányban használt „erős történeteknek” Zsolti bácsitól a Tisza titkosszolgálati vegzálásáig volt-e bármi igazságalapja.

Kizárólag az számít, hogy tömegek élhetik át azt az érzést, hogy ők a gonosszal szemben fellépő jók oldalán állnak, akik korábbi sérelmeikért, frusztrációikért és csalódásaikért vesznek elégtételt. Az ellentétes erkölcsi szerepeket felvonultató szappanopera lehetőséget kínál arra, hogy saját tapasztalataikat az igazságtalanság, a mellőzöttség vagy akár az áldozatiság történeteként értelmezzék és éljék meg, miközben sérelmeiket jól azonosítható felelősöknek (az antagonistáiknak) tulajdonítják. E politikai narratíva tehát saját jóságuk, erkölcsi felsőbbrendűségük megélését is garantálja: szó szerint átélhetik, hogy a népmesék, szappanoperák és valóságshow-k elemeiből kevert történet dicső főszereplői lehetnek. Amikor a nézők Pedro Matías de los Gansos küzdelmét követik Don Victor de la Döbrögi ellen, nem egy „távoli színházat” követnek: saját magukat is elhelyezik a történet moralizáló világában."

A teljes írás olvasható az ÖT-ön és az Indexen.

"Egyetlen korábbi magyar politikus férfiassága sem vált olyan mértékben vitatott kérdéssé, mint Magyar Péteré: rengeteg, különösen női rajongója számára filmsztárként imádott hőssé vált, míg szintén szépszámú kritikusa számára a férfiasság nevetséges megcsúfolását testesíti meg. Ez a téma túlmutat a személyes karakter és stílus kérdéskörén: a modern férfiasság és vele a modern államférfi ideáljának erodálódása elválaszthatatlan a politika alapvető kérdéseitől, hiszen az ezekkel kapcsolatos elképzelések egymás viszonylatában formálódtak a modernitás kezdeteitől fogva. Mindennek tehát nem az a tétje, hogy ki-ki ízlésének milyen karakterű politikus felel meg, hanem elsősorban a modern politikai demokrácia válsága. A férfiasság eszményének megváltozását vagy gátoltságát nem célom normatív alapállásból értékelni, ehelyett az azt kiváltó nagyobb ívű folyamatokra és annak politikai következményeire óhajtok rávilágítani. (...)

Az abszolút filmszínház tényleg abszolút: minden a látszatról, a virtuális valóság megteremtéséről, a kontextusából kiragadott, mémesíthető tartalomgyártásról szól. Mindemellett totális is. Bár a parlamenti vitákat sokan értékelték úgy, hogy a miniszterelnök útszéli kocsmává vagy zártosztállyá züllesztette a Parlamentet, szerintem ez téves hasonlat, a nevezett helyektől ugyanis legalább nem teljesen idegen az őszinteség és személyes jelenlét. Ennél rosszabb a helyzet: Magyar valójában élő facebookos felületté, annak is a legsötétebb szegleteivé változtatta a Parlamentet és a politikai életet. A miniszterelnök az utóbbi hetekben a szadisztikus Facebook-trollkodás élőszereplős változatát vitte színre a Parlamentben: a személyeskedő hergelésre, gúnyolásra, provokálásra, a politikai ellenfél indulatainak felkorbácsolására játszik, hogy utóbbi is veszítse el önuralmát.

Még Magyar kedvenc facebookos reakciógombját is eljátsszák a hűséges frakciótagok. Minthogy a röhögős reakciók a kampány során a politikai ellenfél kigúnyolásának és delegitimálásának fontos eszközévé váltak, ezeket a röhögős reakciógombokat nyilván a tudatos rendezés részeként különösképpen a Magyar Péter körül ülő tiszás képviselők keltik életre, akik az ellenzéki felszólalók szinte minden mondatán gúnyosan röhögnek, méghozzá úgy, hogy az a közvetítésen is jól látható legyen. Ez a közönség (véletlenül sem állampolgárok) zsigeri szintű befolyásolására irányul, akiknek megspórolják az intellektuális munkát és az érzelmek szabályozását, hasonlatosan ahhoz, ahogy a sitcomokban előre felvett nevetéssel spórolják meg nekünk a nevetést. 

Van ugyanakkor egy hátránya a Facebook valós térben történő színrevitelének: az érzelmek manipulálására szegődött társulat színészi játékának hitelessége megkérdőjeleződhet. Amikor a miniszterelnök eljátssza a facebookos röhögő fejet az ellenzéki képviselők megszólalásai alatt, az embernek óhatatlanul eszébe jut az a mém, amelyiken a röhögős reakció maszkja mögött egy vicsorogva zokogó troll alakja sejlik fel. A közösségi média által (tovább)gerjesztett önreprezentációs kényszer, nárcisztikus lájkvadászat, szadisztikus trollkodás és gúnyos káröröm mögött ugyanis gyakran a meg nem felelés okozta negatív érzések állnak. Magyar Péter viselkedésére (a közösségi médiában és a valós térben egyaránt) pedig éppen ezek a mintázatok jellemzők leginkább.

Mindez nem független a közösségi média és tágabban a teatralitás nemi aspektusaitól. A közösségi médiát a közvélekedés jellemzően nőies tevékenységnek tartja, amellyel elsősorban nők gyűjtik be a lájkokat énképük javítására. Mindez egy régebbi, szintén a modernitással formálódó elképzelésben gyökerezik, amely a szerepjátszást, a színházat, a látványt és a külső tekintetnek való megfelelési vágyat a belső tartással, az autonómiával és a természetességgel szemben álló jelenségként értelmezte. Emlékezhetünk Rousseau klasszikusára, amely szerint a színész és a szerepet játszó egyén a külső tekintet kedvéért eltávolodik valódi énjétől és erkölcsi karakterétől. A színház felszítja a romlott szenvedélyeket és teret ad az álszenteskedésnek, a komédiák továbbá az erkölcsösség kigúnyolásának is Rousseau szerint.

Mindezek a jellegzetességek az ekkoriban formálódó férfieszménnyel szemben értelmeződtek: a hiúság, a tetszeni akarás és a csábítás képessége a nőiesség szintén ekkoriban átalakuló értelmezéseihez kapcsolódott, miközben az ideális férfiasságot a visszafogottság, az önuralom és a belső szilárdság mentén kezdték el felfogni. Nem véletlen, hogy a színházzal kapcsolatos negatív toposzok rendkívüli hasonlóságot mutatnak a prostitúcióval kapcsolatos elképzelésekkel: az ember mindkét esetben a látszatból él, saját énjét és érzéseit alárendeli a külső igényeknek, vagyis saját énje válik áruvá. Más szóval: a külső hatás fontosabbá válik a belső értéknél, a mások tekintetének való megfelelés pedig az erkölcsi autonómia elvesztésével kapcsolódik össze.

Habár manapság a színházi színészek kapcsán nem ilyen erőteljesen fogalmaznánk meg ezeket a klasszikus toposzokat, a közösségi médiával kapcsolatban ugyanezeket a kritikákat fogalmazzák meg rengetegen nap mint nap. A miniszterelnök abszolút filmszínháza a modern férfiasság és az államférfi totális ellenpontját testesíti meg, és ennek nem az a tétje, hogy egyesek ízlését sérti, hogy Magyar Pétert férfiatlan vagy nőies karakterű politikusként érzékelik, hanem hogy a politikai élet azon jellegzetességeknek a maradványait számolja fel, amelyeken a modern politikai reprezentáció nyugszik."

A teljes írás olvasható az ÖTön és az Indexen.

Érdekesség: Magyarország miniszterelnöke is megjelent kommentálni a cikket, illusztrálandó a benne állítottakat.

"A tavaszi parlamenti választások után szinte rögtön megjelentek a NER-traumák és -sebesülések „meggyógyításának” elképzelései a politikai szférában és félnyilvános terekben egyaránt. Az abúzusról, traumáról és áldozatiságról szóló beszéd nem új keletű a politikában: különféle emancipációs mozgalmaknak évtizedekkel ezelőtt részévé vált, annak ellenére, hogy ugyanezen emancipációs törekvések egyes képviselői éles kritikát fogalmaztak meg ezzel kapcsolatban. Az áldozatiság és gyógyulás narratívái nemcsak a múltról szólnak, hanem a jelenről és a jövőről is: a sérelmek elismertetése a megújulásnak nevezett szimbolikus és materiális újraelosztásban való részesedés egyik fontos legitimációs eszköze. (...)

Catherine Liu is részletesen elemezte, hogy a trauma köré épülő közéleti kultúra a „liberális” (hazai kifejezéssel inkább progresszív) elit egyik legfontosabb legitimációs eszköze, politikai küzdelmekben bevetett fegyvere. A traumadiskurzus egyrészt háttérbe szorítja az objektív materiális problémákat, és elfedi a jelenlegi gazdasági-politikai rendszerben elkerülhetetlenül jelen lévő társadalmi antagonizmusokat. Másrészt olyan értelmezési keretet hoz létre, amelyben a sérültség nyilvános bemutatása előnnyé válhat, és meghatározhatja a hozzáférést az elismeréshez és az erőforrásokhoz. Liu kiemelte, hogy a traumakultúra köré jelentős iparág épült ki (akadémiai, média- és NGO-szereplőkkel), amely a szenvedés elbeszélését nemcsak erkölcsi tőkévé, hanem materiális erőforrássá is alakítja. (...)

 Az áldozati identitás és az agresszió jellegzetes összekapcsolódásáról számos szerző írt már (részben) más kontextusban. Susan Faludi az áldozati jogosultságérzésből táplálkozó agressziót a különféle identitáspolitikákat egyaránt jellemző veszélyforrásként írta le. Wendy Brown már States of Injury című kötetében rámutatott, hogy a sérülés köré szerveződő identitások erkölcsi tekintélyüket és politikai legitimitásukat múltbeli sérelmekre építik, ez pedig kijelöli személyes és politikai stratégiáikat is. Amikor a sérelem identitásképző erővé válik, az elkerülhetetlenül együtt jár a ressentiment és a morális felsőbbrendűség érzésvilágával. E pusztító jelenségnek vagyunk most ismét szemtanúi. (...)

A személyes habitus és a politikai stratégia több szinten összekapcsolódik itt: úgy tűnik, Magyar nemcsak ráérzett a 2020-as évekre felerősödött ressentiment-érzésvilágra, ami a NER-rel szemben álló tábort összekötő ideológiapótlék lett, hanem személyiségénél fogva természetes megszemélyesítőjévé vált annak. A politikai és a személyes szféra határa persze nem az utóbbi időkben kezdett el elmosódni: e határ feloldódásának a trauma-és-bosszú diskurzusa egyszerre következménye és előremozdítója."

A teljes írás olvasható az Indexen és az ÖTön.

"Naivitás azonban azt gondolni, hogy a jelenlegi intézményi keretek közt ezen szervezetekben lehetne jelentős változást elérni. A problémának ezen része nem az LMBTQ-aktivizmus sajátossága, sokkal inkább a civilnek nevezett szféráé, ahogy például a nőjogi törekvések kapcsán írtam erről az ún. civil szervezetek és az akadémiai tudástermelés vonatkozásában is.

A civil szféra alapkérdéseinek fontos hátterét adja, hogy a különböző csoportok és ügyek („LMBTQ”, nők, etnikumok, különböző egészségügyi problémákkal élők stb.) nevében tevékenykedő aktivizmus mai formájában nem az égből szállt alá isteni kinyilatkoztatásként. Ami a melegek és leszbikusok történelmi mozgalmait illeti, a ma ismert LMBTQ-identitáspolitikától alapjaiban különböző felszabadító mozgalmak homlokegyenest különböző célokért, homlokegyenest különböző elvek és elképzelések mentén küzdöttek. Az angolszász meleg felszabadító törekvések és leszbikus feminizmus például az 1970-es és ’80-as években nem a veleszületett identitás és az azonos jogokért küzdő kisebbségek eszmei keretében képzelték el az emancipációt. E hagyományok mai képviselői nem meglepő módon elutasítják az LMBTQ-aktivizmus alapfeltevéseit és törekvéseit. Ennek is intő jelnek kellene lennie, hogy a kérdéskört nem lehet toleránsok és fóbiás gyűlölködők szembenállására redukálni."

A teljes írás olvasható az ÖT-ön és az Indexen.

Pulitzer Prize-winning journalist Susan Faludi set out to explore her estranged father’s life in her book In the Darkroom after her father’s coming out as transgender at the age of 76. Investigating her father’s life, Faludi enquires into the foundational questions of identity through the topics of gender and sexuality, Jewishness and Hungarianness. In an interview given upon her visit to Budapest in 2018, she talked about the Janus-faced nature of identity, the dangers of victimhood culture, the so-called crisis of masculinity and its connection to the rise of right-wing populism. Dalma Feró’s interview marked the release of the book’s Hungarian edition, which is available to read in full at  hvg.hu.

Dalma Feró: What were the biggest challenges in writing your father’s story and were you prepared for them?

Susan Faludi: If I had known that I just opened a door to my most challenging journalistic assignment ever, I might have run away, as I eventually did run away a couple of times over the course of working on the book. In a funny way I would not have been able to be brave enough to reconnect with my father if I hadn’t been a journalist because having my reporter’s notebook in my hand and my journalistic list of questions gave me a certain amount of distance to dive back into what had been a very problematic relationship. When I was growing up, my father was an extremely belligerent, autocratic, and physically violent parent and husband to my mother, and I took my mother’s side, which was the root of our estrangement with my father. We had barely spoken for 27 years when in 2004 out of the blue I got an email from my father saying “Dear Susan, I have some interesting news for you. I have decided that I’m tired of impersonating the macho aggressive man that I had never been inside.” This news came as an utter shock to me, and a few days later when we talked on the phone, my father invited me to write her story and so that was the beginning of our journey.

DF: What drove you to eventually finish the book?

SF: When I first came over to see my father in Budapest, where she had moved back in 1990, there was a big part of me that hoped that this would be a breakthrough moment of finally understanding who my father was. My father was like a black box: smouldering, imperious, and if you asked a question of any significance about her past or her experience in Budapest during the Holocaust or about her parents, she was either saying nothing, or she would respond completely filibustering, going on about something incredibly boring or bureaucratic like the carburetor in her car or how to rewire an air conditioner. So my father’s announcement at the age of 76 that she had gone to Thailand to have gender reassignment surgery and she would explain everything to me was catnip to me as a daughter and a journalist. I thought maybe her gender identity was the key to it all, with which I might be able to finally understand who this mysterious person is. But from the first moment that I arrived, it became clear what I should have known in the first place: just because you change your gender does not mean that you become a different person, and so all those problematic traits of my father were still very much in place. What had changed was that my father was willing - maybe begrudgingly but willing - to let me ask questions that began slowly but surely to allow me in into her interior life. That said, it was extremely difficult. The more questions I asked, the more my father would withdraw -- she played a kind of cat and mouse game with me, she would parcel out her answers. And she was still very angry, explosive, sometimes abusive, and so there were many times when I thought this was too much, I can’t handle it, so I would pull back. But in the end I would always come back because I really wanted to understand my father and really wanted to have a relationship with her, and because it was just such a phenomenal story that part of me as a writer and journalist could never walk away from; this was the kind of a story I would never have again in my life.

DF: How did you as a feminist deal with the fact that the man you had known as your controlling, manipulating, and often violent father came out as transgender? How did you feel about the vividly sexual terms and the hyperfemininity that her (and many of her peers’) transgender identity was expressed in?

SF: As a feminist, the ironies were not lost on me. My father had sparked my feminism with his machismo and pernicious autocracy when I was a child, and after her transition she was taking me around her house opening all her closets and showing me her flamboyant Marilyn Monroe feather boas and baby nighties and all sorts of makeup. She often provoked my feminism by telling me that I only talk about the disadvantages of being a woman but she only sees advantages: “As a woman you just tell men to take care of you.” We argued a lot about what it meant to be a woman because being coddled and taken care of certainly wasn’t my experience of being female. Over time my father put a lot of that down. I think my father had to go from one extreme to the other, swing from one end to the other of the pendulum in order to finally come somewhere down in the middle to put both of these masks, all these stereotypes aside and to be idiosyncratically who she was, which was a much more interesting person than the sex roles that had been imposed on her and on all of us by society. Although this is not the case with all transgender people, my father’s gender and sexualiity were also very much intertwined. She talked a great deal to me that she had a sexual fantasy of what it meant to be a woman as well as a desire to present as a woman in public. I don’t think this undermined her claim that she felt transgender; in my father’s case you couldn’t really separate those two, as you couldn’t separate a lot of my father’s other experiences, whether it be sexuality, or family history, or experience as a Jew growing up in an Anti-Semitic country.

DF: Your investigation into your father's life led you to explore a range of social and political issues that provide a context and have become the book's topics in their own right. How do you interpret the relationship between the personal and the political in your father's life and beyond?

SF: From the early days when I started going over to Hungary, it became clear to me that I was witnessing two identity searches: my father’s on the gender front and also Hungary’s pursuit of a national identity. The latter was a real cautionary tale about how an identity quest can go terribly awry. Instead of confronting really difficult and intractable realities and problems and instead of reckoning with a very dark past, bombastic nationalist narratives choose to paper over all of that with a concocted, confabulated, martyred Magyar identity. A path that sort of inevitably drifted in a direction of a neo-fascist state. Watching these two searches informed my conclusion that identity has a Janus-faced nature: it can be liberating with a quest for self-discovery and self-understanding, or it can be destructive when it becomes a substitute for self-awareness. In Hungary, I witnessed those two identities literally collide at the gay pride parade in 2008, which was attacked with smoke bombs and rocks.

DF: Despite this opposition between transgender and far-right national identity formations, you point out in your book that there is some basic similarity between them, citing Erik Erikson’s term ‘totalism’ to describe the isolation of personal development from social processes. Looking at the recent rise of right-wing populism, do you think these different versions of identity politics can be understood without each other?

SF: The danger is the way we identify identity. One of the things that Erikson emphasized and I think has been lost in today’s climate is that you can’t pull out one strand and say this is my identity and erase everything else. All of these identities are intertwined, you can’t isolate them. I think that is the danger when you say I’m only my gender identity or my religion or my national identity and that’s it. I saw that with my father. I think after her transition at first she wanted to cut away everything in her past: she said “I’m a completely different person now” with those exact words. When I asked her about what she had done with her family, the violence that she had inflicted on her family, she said “But that wasn’t me, that was somebody else.” That’s a use of identity to try and cut yourself off from your past instead of taking responsibility for who you were and confronting who you are. There’s an understandable yearning for identities. As a transgender friend of my father said to me, even those on the margins need categories to survive. At a time when we are all cut off from our moorings of the past when we used to situate ourselves in a community or town on a local level, we are all seeking piers to tether ourselves to so that we don’t feel so adrift. But in the end it’s not only very dangerous but also false to define yourself in a standalone way. When I look at my father, she was defined by everything that happened to her and around her: world history, nation’s history, family history. All these external histories that we can’t control also become part of who we are.

DF: You frequently use the imagery of amputation with respect to identity, sometimes literally, sometimes metaphorically. How do you connect identity to amputation?

SF: One of the things that struck me immediately was that my father, who was distinguished by a desire to cut off so much - her family, her religion, and ultimately the gender she was born with - was always ranting about the “amputation” inflicted on Hungary by Trianon. I was picking up on that language. I think it was important to me because at first my father seemed to be on a quest for an identity that rejected all other aspects of her identity, which I saw as a symbolic amputation. I was fascinated because I also realized that this was going on on a national level in the country she was living in. In my father’s life I was following an arc of change in this respect. Through the first several years after her gender change, she was very caught up in questions of her gender transformation and resisted talking about her experience in the Holocaust and her early childhood experiences. In her last years, though, she almost seemed to lose interest in the gender questions and turned back to being increasingly preoccupied with her relationship with her parents and especially with her Judaism. Her awareness of her impending mortality and us having a strong enough relationship at that point probably let her open up more fully to me and go deeper into the past. At the end of her life she was really determined to look back and confront something that she had sealed off for so many years, literally kept in the dark.

DF: You point out how identity politics - transgender as well as national identity politics - claims the narrative of victimization and heroism, while it is also frequently characterized by a certain brutality. What do you think led to this pervasive victimhood culture, these competing claims for victimhood, and what is the way out of it? This could also be an important question for feminists as well.

SF: Yes, this concerns many social movements. It comes up over and over again in feminism as well, right now with the #metoo movement: a lot of feminists are expressing concern that we not make the whole women’s movement only about sexual victimization, that we not speak about sexual experience in a reductive way. But everyone uses the victim language. In the U.S. last month we had the Senate judiciary hearings to confirm the Supreme Court nominee who had allegedly sexually assaulted a young woman when he was a teenager. The Republican Senators turned the victim table by claiming that they were the victims. Senator Lindsey Graham managed to turn the tide in favor of Trump’s nominee by announcing that he is a single white male and he’s been told to shut up and he’s not going to shut up. The right-wing, especially the alt-right, has embraced the notion that they have been victimized and emasculated by feminism. What’s terrifying is that this seems to lead--in country after country--to the elevation of some strongman to power who then tells everyone else what to do. I go back to what I loved about feminism from the very beginning, which is that, while we’ve been victimized in many ways, that cannot be our identity ultimately. We are fighting so that we can have agency, so that we can have some measure of control over our lives, over our bodies, over what we do in the world, and not be defined simply by what has been done to us, but by what we do in the world. Liberation is ultimately not just about having choices but also about having the freedom to take responsibility in a meaningful way in our society. I think we in all social justice movements need to keep reminding ourselves that this, and not having an identity as a victim, is the end goal.

DF: Almost 20 years ago you wrote a book about the "betrayal of the American man". What did you mean by it and what changed since then? Would you connect it to recent political changes in the U.S. or beyond?

SF: The book you are referring to, Stiffed, is about the so-called masculinity crisis in the 1990s, when men were complaining bitterly that feminism had “taken their rights away.” My book was saying that it wasn’t feminism, that the social contract between men and their society had been ruptured. American men had been given a certain set of promises in the post-war era that if they were good providers and were loyal to the company they worked for and they served society in a responsible way, the society would reward them by ensuring them job security and a family life and so forth. And by the 90s all that was breaking down because of huge economic and social forces: the social welfare state was being dismantled that had made it possible for these men to live a life with some economic security. Sadly, Stiffed, which I published in 1999, has become newly relevant in the Trump era. Back when I was reporting on that book, the phenomenon that was quite notable and I remarked on was the proliferation of angry white men in America who were encouraged by the right-wing political culture to put all their afflictions at the door of women, minorities and immigrants. Many of them at the time when I interviewed them were complaining about Hillary Clinton, even though she was then just the first lady, they saw her as the embodiment of this terrible feminist evil that was ruining their lives. So flashforward to 2016 and we have a campaign in which Trump, the embodiment of raging masculinity, took on Hillary Clinton, who had been made into a symbol of feminism by the right-wing. In the elections, Trump’s prime appeal was as an authoritarian daddy figure who was not going to put up with all the feminist claptrap and was going to put men back in charge and send women like Clinton back home. My publisher is actually reissuing Stiffed with a new introduction next year because it’s all too pertinent in the climate we are living in.

'Miközben a „nőkérdés” a fontos politikai pozíciókat elfoglaló nők szimbolikus előtérbe helyezésén keresztül a Tisza Párt imidzsének egyik fontos elemévé vált, a női egyenjogúság kérdése hangos viszályt keltett a konzervatívoktól a különféle elidegenedett szubkultúrákon át a turbóprogresszívekig tartó Tisza-tábor mélyebb bugyraiban. A NER végével újraéledő „vitákon” keresztül a kultúrharc problémái térnek vissza, már a kezdet kezdetén két egymással szöges ellentétben álló alternatívára szűkítve le a választási lehetőségeket. A konfliktust tágabb keretbe helyezve értelmezem a kétpólusú vitatér problémáit. (...)

Bár ezek az NGO-k alapot adnak a kritikára, az antifeministák nemcsak ezeket a szervezeteket és mozgalmakat bírálják: összemossák a feminizmus nevében megfogalmazott különböző törekvéseket, hogy a feminizmust mint eszmét támadhassák.

A teljes írás olvasható az ÖT-ön és az Index.hu-n.

"Ebben a publicisztikában nem szeretnék foglalkozni azokkal a bonyolult viszonyokkal, amelyek nemcsak a politikai, hanem a tudományos és a kulturális szférát áthatották és áthatják: az együttműködés, a kiegyezés, a mutyik „rendszere” messze túlmutatott a NER-es kádereken, és messze kiterjedt a magukat ellenzékiként azonosítók egy jelentős részére is. (Ide tartozik többek közt a NER-rel elméletileg szembenálló térfél a NER-re mint veszélyre hivatkozó belső cenzúrájának és elhallgattatásainak kérdésköre is.) Ez a probléma messzebbre nyúlik vissza a NER kezdeténél, és sajnos jelentős esély van rá, hogy túl is éli azt. Itt mindössze azokkal az online tér által és különösképpen a social média által aránytalanul felerősített hangokkal szeretnék foglalkozni, amelyek a hasonló problémák felvetését torzítják el, és ennél fogva hozzájárulnak annak ellehetetlenítéséhez."

A teljes cikk olvasható az ÖT-ön és az Indexen.

"Nancy Fraser amerikai filozófus, politikai elméletíró kedden előadást tartott a Corvinus Egyetemen abból az alkalomból, hogy a Rajk Szakkollégium hallgatói a tavalyi évben neki ítélték az „egzakt társadalomtudományok” területén nyújtott teljesítményért járó Andorka Rudolf-díjat. Az eseménnyel kapcsolatban nagy volt az érdeklődés: az előadás meghirdetése után pár órával annyian regisztráltak, hogy elfogytak a helyek, az előadás napján a Corvinus Ménesi utcai nagy előadója zsúfolásig telt.

A Corvinus, a Rajk Szakkollégium és a „kritikai elmélet” kapitalizmuskritikus gondolkodójaként számontartott Nancy Fraser frigye ellentmondásosnak tűnhet. Akár egyfajta baloldali fordulatot is vélhetnénk megmutatkozni a díj odaítélésében, persze csak akkor, ha fogalmunk sem lenne az utóbbi évek politikai folyamatairól. Az alábbiakban a nemek (nők és férfiak) közti társadalmi viszonyrendszer szakértőjeként azt vizsgálom, miért és hogyan jöhetett létre ez a különös esemény.

(...)

Voltaképpen az Andorka-díj Frasernek történő odaítélése azt jelzi, hogy a fiatalok egy jelentős része még az elitképző intézményekben is elégedetlen a későkapitalizmus világával, de a több évtizede áthatóan jelenlévő progresszivizmus és a mélyen korrupt akadémiai élet is keretet szab a látóhatáruknak. Pedig rengeteg rendkívül fontos tudás is termelődik, azonban a releváns szerzők a 21. században sosem lesznek annyira ismertek és elismertek, mint a középszerű ideológusok.

Ha valaki valóban ezekért akarna tenni, az álbaloldali ideológiáktól kell elsőként megszabadulnia."

Megjelent az ÖT-ön 2026. április 3-án. A teljes írás itt olvasható.

Abstract
In this autoethnography, I am using my personal experiences as data to examine the inextricable personal, political, social, and cultural aspects of one of the most decisive ruptures in Hungarian “progressive” activism of the second half of the 2010s. In the mid-2010s, I was part of an informal collective of women that started to outline a feminist approach critical of mainstream individualistic renditions of women’s rights as social progress, thereby diverging fundamentally from the country’s institutionalised feminism. As I and the circle of women I worked with focused on women’s reproductive autonomy, we encountered central feminist questions about sex and “gender” and soon faced serious backlash from political networks that felt their agenda threatened by our approach. Even though we did not intend to deal with the question of transgenderism, this question became the issue along which the feminist scene came to be divided. Through my experiences, I examine the role of institutions, the combative style of mainstream gender activists, and the co-optation strategies that eventually absorbed and defused the critique of “gender identity.” From this wider perspective, I look at how I made sense of the events, the scene, and its actors, as well as my own possible “place” in the processes.

Keywords
Hungary, feminism, co-optation, transgenderism, gender, NGOs, autoethnography

A teljes publikáció elérhető

- a Researchgate-en:
https://www.researchgate.net/publication/388820574_STRUGGLES_AROUND_TRANSGENDERISM_IN_HUNGARIAN_FEMINISM_AN_AUTOETHNOGRAPHIC_ACCOUNT

- az academia.edu-n: https://www.academia.edu/127532879/Struggles_Around_Transgenderism_in_Hungarian_Feminism_An_Autoethnographic_Account_Account

- a folyóirat honlapján: https://digitalcommons.uri.edu/cgi/viewcontent.cgi?article=1411&context=dignity

Absztrakt:

Matthew Baker Átalakulás című novellája a bio- és a cyberpunk határán mozog. Hibrid fikcióként az emberi élet és általában a létezés egészét érintő digitalizáció lehetséges jövőbeli irányát jeleníti meg. Az adatosításban és az azzal összekapcsolódó virtualizációban rejlő emancipációs potenciálra építi fel irodalmi világát és narratíváját, azonban elbeszélői perspektívája kívül marad az elképzelt digitalizált világon. A tanulmány a transzhumanizmusnak a Baker-novellában kikristályosodó, a digitalizáció és az immaterializáció irányában orientálódó formájára összpontosít, miközben rámutat a transzgenderizmus (illetve transzszexualitás) diskurzusával való szisztematikus átfedésekre, valamint a novella elismerési logikájában rejlő ambivalenciákra, ellentmondásokra.

Részlet:

"Számos hasonlóságot találhatunk tehát a transzgenderista és transzhumanista törekvések történelmében. Közös bennük, hogy a 20. század első felének eugenikai törekvéseiből eredeztethetők. Ezeket az eugenikához kapcsolódó diskurzusokat és praxisokat a II. világháború utáni időszakban elsősorban az Egyesült Államokban különböző politikai és tudományos intézmények felhasználásával pozicionálták újra egyes „progresszív” szereplők. Mozgalomként a 80-as években kezdtek el formálódni az Egyesült Államokban – abban az időben, amikor többek közt az elit („filantróp”) intézmények finanszírozásának köszönhetően paradigmaváltás következett (illetve tetőzött) be az észak-amerikai emancipációs mozgalmakban. Az egymással mindinkább összefonódó információs-, nano- és biotechnológiai szektorok támogatásának jelentős szerepe van abban, hogy a tudományos életben és a politikában egyaránt intézményesült e két mozgalom. Mindkettő emancipatorikus törekvésként, az emberi jogok és lehetőségek kiterjesztéseként keretezi saját magát, ennek alapfeltétele, hogy a biológiai adottságokat elavulttá (sőt, időként elnyomóvá) nyilvánítják, a technológiát pedig megváltásként értelmezik."

A teljes publikáció elolvasható az alábbi linkeken:

A Researchgate-en

Az Academia.edu-n

A folyóirat honlapján

Beke Ottó és Feró Dalma (2022) "Én nem vagyok testbe való." Transzhumanizmus Matthew Baker Átalakulás című novellájában. Kultúra és Közösség 13 (4): 49–59.

kép: forbes.com

Absztrakt:

A huszadik század második felének nyugati emancipációs mozgalmaiban a felszabadító megközelítések háttérbe szorulásával az elismerésalapú követelések kerültek középpontba. E paradigmaváltás nem a gazdasági és a kulturális igazságosságigények mentén történő hangsúlyeltolódásként ragadható meg, ahogy Nancy Fraser nagy hatású kritikája tartja, hanem a politikai és posztpolitikai logika közti váltásként: az igazságosság diskurzusai a társadalmi érdekellentétek kérdései felől mindinkább morális regiszterbe helyeződtek át. Ez nem elkerülhetetlen konszolidáció vagy spontán alkalmazkodás, hanem elit hegemonikus stratégia eredménye: az elismerés a radikális mozgalmak neutralizálásának és felszívásának, az ellenállás beleegyezéssé transzformálásának eszközeként vált az igazságosságelképzelések uralkodó formájává. Az elismerés logikája azonban belső ellentmondásainál fogva a hegemónia önfelszámolásához vezet(het), mivel nem pusztán felaprózza, hanem egymással is szembeállítja az igazságosságköveteléseket, ahogy például a "szexuális-és genderkisebbségek" politikája jelentős területeket sajátított ki a nőjogi politikától. Az ezen önellentmondások kiküszöbölésére létrehozott technikák (például az interszekcionalitás) sem tudták a liberális hegemónia repedezését megakadályozni, így a hegemóniát érő legnagyobb kihívások nyomán felerősödtek az elismeréspolitika belső (liberális) kritikái is. Az elismeréspolitika azonban annyira alapvető elemévé vált a hegemóniatörekvéseknek, hogy nem csak a válságban lévő liberális hegemónia nem tudta magát újraértelmezni nélküle, hanem egyes baloldali kritikák és jobboldali ellenhegemonikus törekvések sem tudtak szabadulni az elismerés logikájától.

Ebben a publikációban olyan dolgokról is szó esik, hogy

- milyen tágabb politikai küzdelmekbe illeszkedik az elismerés-alapú megközelítés egyeduralkodóvá válása az emancipációsnak nevezett mozgalmakban (korábbi újbaloldali mozgalmak felszabadító megközelítése vs jelenkori hegemón elismeréspolitika)
- milyen intézmények milyen módokon avatkoztak be a 60-as években kibontakozó újbaloldali emancipációs mozgalmakba, azaz miért nem igaz, hogy a jelenleg hegemón megközelítések spontán konszolidáció vagy alkalmazkodás eredményei lennének, illetve miért alapvető tévedés azt gondolni, hogy egyszerűen "meghaladták" a korábbi megközelítéseket
- miért nem a gazdasági vs kulturális sérelmek mentén lehet megragadni a történelmi változást, ami az emancipációs küzdelmekben végbement (szemben az elismeréspolitika legismertebb kritikájával)
- miért lehetetlen az elismeréspolitikát bármiféle baloldali politikába integrálni
- miért bukott el Jeremy Corbyn az Egyesült Királyságban és Bernie Sanders az USA-ban
- mi köze van az elismeréspolitikának a (tévesen) populistának is nevezett jobboldal megerősödéséhez
- milyen politikai eszköz az "interszekcionalitás" (tovább vulgarizálva magyar kontextusban: "metszetszemlélet")
- mik voltak azok a bizonyos szexháborúk
- milyen alapvető tévedésre épül az ún. "szexualitástanulmányok" programadó cikke

A teljes tanulmány olvasható:

- a Researchgate-en
- az Academia.edu-n
- a Replika folyóirat honlapján

"Az utóbbi hetekben több országos média foglalkozott a transzneműek és a nők közötti konfliktusokkal, részben J.K. Rowling írnónőt érő támadások, részben a magyarországi „genderpolitika” kapcsán, így a 444.hu egyik podcastja is. A nők valósága azonban egyik oldalt sem érdekelte igazán, de még a melegeké és a leszbikusoké sem. Magyarországon rendkívül leegyszerűsítő módon, a brit vita komplexitását figyelmen kívül hagyva importálják a témát. Az április 3-i parlamenti választások és a témához kapcsolódó népszavazás előtt pár hónappal az ellenzéki média nem engedheti meg magának, hogy ennyire lenézze az olvasóit.

(...)

És még csak nem is állnak meg a problémák a nőknél és gyerekeknél. A kérdés ugyanis az, hogy lehet-e cenzúrázni a biológiai valóságot? A genderidentitás alapú diszkrimináció egyes értelmezése szerint a transznemű emberekre biológiai nemük szerint utalni gyűlöletbeszédnek számít, és több esetben előfordult az Egyesült Királyságban, hogy a rendőrség ilyen esetekben nyomozást indított. Mindez tehát alapjaiban érinti a szólásszabadságot és tudományos szabadságot, ahogy például az Egyesült Királyságban a nő szótári definíciója („felnőtt nőnemű ember”) többszörösen cenzúra alá került, a transzaktivizmus állításait cáfoló egyes kutatásokat megakadályoztak vagy megpróbáltak visszavonatni.

A kérdés az, hogy lehet-e valakinek joga hozzá, hogy mások azt gondolják róla, amit ő gondol magáról? Még akkor is, ha ez nyilvánvalóan ellentmond a biológiai valóságnak? Mitől lenne „gyűlölködés”, hogy valaki nem gondolja, hogy a szubjektív érzések (a „genderidentitás”) felülírják az objektív tényeket (a biológiai nemünket)? Milyen következményekkel jár, ha egy láthatatlan és ellenőrizhetetlen szubjektív érzésre, a genderidentitásra alapozunk törvényeket? Elhisszük és elfogadjuk, hogy van, akinek a „genderidentitása” eltér a biológiai nemétől, azonban nem gondoljuk, hogy e probléma megoldására a nem, a férfi és nő szavak átdefiniálása a megoldás."

Kiss Noémi és Feró Dalma: JK R*wling, a nemváltó óvodások és a magyarországi választások. A teljes írás olvasható az atlatszo.hu-n.

Kép: atlatszo.hu

Absztrakt
Autoetnográfiánkban személyes tapasztalataink és a vonatkozó szakirodalom dialektikája alapján vizsgáljuk a magyarországi nyilvánosságban zajló hegemóniaküzdelem egyes aspektusait. Egyéni, de összefüggő személyes elbeszélésünket tesszük adattá és vonunk le belőlük induktív, a módszernek megfelelően limitált következtetéseket. Fő fókuszunk, hogy milyen aktorok milyen terepeken és milyen kapcsolatrendszereken keresztül, valamint milyen mechanizmusok működtetésével játszanak fontos szerepet a hegemóniaküzdelemben az általunk megismert „progresszív” oldalon. Leírjuk többek közt azokat a mechanizmusokat, amelyekkel a progresszív aktorok a kettős hegemónia logikáját megkérdőjelező nyilvános megszólalásokat semlegesítik,
transzformálják, saját hegemón diskurzusuk logikájába integrálják vagy elhallgattatják, ezzel helyreállítják a moralizáláson (jó progresszívek vs. gonosz elmaradottak) alapuló rendet. A terepen kialakuló konfliktusok mentén reflektálunk a progresszív szereplők közti kapcsolatokra és az őket összekötő habitusmintázatokra, valamint a különböző (politikai, művészeti, tudományos) mezők közti kapcsolatokra, a politikai mező logikájának más mezőkre történő kiterjesztésére. Történetünk elején nőként (feministaként) foglalkoztunk modernitáskritikával és liberalizmuskritikával, azonban a történet végére magyarként, kelet-európaiként jutottunk arra, hogy a létező magyarországi feminizmus a modernista mítoszok replikátora és egyúttal a (kulturális) imperializmus eszköze.

Kulcsszavak: autoetnográfia, hegemóniaküzdelem, feminizmus, baloldal, NGO, kultúra, tudomány, mezők, vámpírkastély, mobbing, cancel culture, no-platforming, öncenzúra, taktikus média

Abstract
Our autoethnography, based on the dialectic of our personal experiences and the relevant literature, examines certain aspects of the hegemonic struggles taking place in the Hungarian public sphere. We use our respective but interconnected personal narratives as data to draw inductive conclusions within the limitations of the method. Our analysis is focused on actors who play an important role on the “progressive” side of hegemonic struggles, and we examine the fields, systems of relationships and mechanisms by which they exert an influence. We describe the mechanisms through which progressive actors neutralize, transform, integrate, or silence public discourses that question the logic of dual hegemony, through which they restore the underlying moral order of good progressivism vs. evil backwardness. Following the emerging conflicts, we reflect on the relationships between progressive actors, the habitus patterns that connect them, the relationships between allegedly separate (political, artistic, scientific) fields, as well as on the extension of the logic of the political field to other fields. At the beginning of our story, we critiqued modernity and liberalism as women (through feminist theory), but by the end of the story, we realized as Hungarians and as Eastern Europeans that the actually existing Hungarian feminism is a replicator of modernist myths and a tool of (cultural) imperialism.

Keywords: autoethnography, hegemonic struggles, feminism, left politics, NGO, culture, science, field studies, vampire castle, mobbing, cancel culture, no-platforming, self-censorship, tactical media

A teljes autoetnográfia az alábbi webhelyeken olvasható:

researchgate
academia.edu
a folyóirat honlapján

Barbara Kruger: Your body is a battleground; Feró Dalma: Gender is a war weapon

"Öt év távlatából úgy gondoljuk, hogy óriási hiba volt ilyen módon megszervezni ezt a tüntetést. Nem azért, mert már nem tartjuk fontosnak, hogy szolidaritásunkat fejezzük ki a lengyel nők felé, vagy mert szégyellnénk gúnyolódni. Hanem azért, mert 

Hiába nem kerestük soha őket, hiába akartunk kifejezetten tőlük függetlenül és az ő politikájuktól eltérő módon beszélni a reproduktív kérdésekről, a konfliktusok felvállalása nélkül nem tudtuk lerázni őket magunkról. Már látjuk, hogy korábban kellett volna minden szálat elvágni a magát hivatásos feministának tartó liberális identitáspolitikai közeggel, amelynek tagjai nemcsak a külföldi donorok által fizetett NGO-hálózatokba, hanem a magyar balliberális (párt)politikába is mélyen be vannak ágyazódva. Még a tüntetés előtt ki kellett volna mondanunk, hogy soha semmilyen ügyben nem lehetünk velük közös platformon, nem szeretnénk, ha a mindenféle külső támogatás nélkül és a liberális hálózatokon kívül szerveződött tüntetésre rátelepednének. Mivel nem tettük ezt meg, szándékunk ellenére is visszaterelődött az abortusz témája a jobboldali-liberális kulturális ellentét narratívájába, mivel mi sem mértük fel, mennyire mélyen korrupt a magyar nyilvánosság.

Ez korántsem egyedi történet. Hasonló eset a közelmúltból, hogy a 2018-as túlóratörvény elleni tiltakozásokra rátelepedő fehér sapkás politikusnők valódi civileket túrtak ki a saját molinóik mögül, majd kamerák előtt (nagyon átlátszóan) eljátszották az áldozatot. A magukat feministának nevezőkkel és a politikai alapítványok által fizetett álcivilekkel akaratunk ellenére kapcsolatba kerülve azt láttuk hosszú éveken keresztül, hogy valóban független és lokális ügyeket tematizáló valódi civilek munkájára telepszenek rá, szemétdombot csinálnak belőle, és mindenki mást a (fizetetlen) személyzetükként kezelve basáskodnak. Ha bárkitől bármiért valóban bocsánatot kell kérnünk, akkor a hozzánk hasonlóan valóban civil magyaroknak tartozunk ezzel, amiért terepet adtunk az alieneknek és predatoroknak, hogy egy újabb ütközetet vívjanak a nagy múltra visszatekintő kultúrharcukban."

Bajusz Orsolya, Básthy Ágnes és Feró Dalma

Eredetileg megjelent az Indexen, a teljes írás itt olvasható.

Egy kisgyermek valóban el tudja dönteni, ha biológiai nemétől eltérő nemű? Ha a szülő ezt kétségbe vonja, bántalmazza gyermekét? Világnézetek harca és transzaktivizmus egy mesekönyvként bemutatott kötet lapjain. A Meseország mindenkié körül folyó politikai csatározás nem pusztán értékrendek összeütközéséről szól, hanem különböző politikai stratégiákról is.

"Azért is nehéz nem indoktrinációt látni a Meseország-projektben, mert a közismert mesékben (népmesékben és műmesékben egyaránt) szép számmal találunk szegény, árva, az átlagtól valamilyen módon eltérő vagy különleges tapasztalattal rendelkező hősöket – nem igaz tehát, hogy ezek az élethelyzetek eddig ki lettek volna szorítva a mesékből. Sok mesében pedig A rút kiskacsától a Süsüig a „másság” univerzális tapasztalatát ismerhetjük meg. A gyerekek bennük magukra és másokra ismerhetnek, és rajtuk keresztül elsajátíthatják az együttérzés és a nézőpontváltás képességét a koruknak megfelelően. A Meseország mindenkié-projekt ehelyett adottnak vesz politikailag konstruált csoportokat, és az együttérzést ezen „csoportok” elfogadásaként és elismeréseként értelmezi."

"Csak látszólag folyik a vita elfogadásról és el nem fogadásról – a valódi tét, hogy hány gyereket szüljenek a nők, létezik-e női princípium, van-e a gyerekeknek szexualitása, ki végezze el ingyen a háztartási munkát, és hogyan lehet a népességet a gazdasági folyamatokhoz illeszteni. A tolerancia és elfogadás hívószavai éppen ezeket a politikai kérdéseket fedik el.

Éppen a „genderügyekben” folyó belső, liberális és baloldali szereplők közti viták világítanak rá legjobban, hogy nem elfogadók és gyűlölködők közt húzódnak a határvonalak ebben a témakörben. A transznemű-politika első és legfontosabb kritikusai a kezdetektől a feministák közül kerültek ki. Ugyanez a vita éledt újra nemrégiben J. K. Rowling transzkritikája nyomán. Magyarországon is megjelent a rendszerkritikus (és egyben szükségszerűen transzkritikus) feminista vonal, amely vitatta többek közt, hogy van veleszületett genderidentitás, hogy a nőlét pusztán egy identitás vagy egy életforma, illetve hogy a gendersemleges öltözők és mosdók jelentenék a kétségtelenül progresszív megoldást a mai „genderproblémákra”. Ezeket az álláspontokat azonban majdnem teljesen kiszorították a mainstream médiából."

Eredetileg megjelent az Index.hu-n, a teljes cikk itt olvasható.

"A gender egymással küzdelemben álló igazság- és igazságosságigények kiemelt hordozója. Rendkívül különböző, egymásnak is ellentmondó (például nőjogi, homoszexuális, transznemű) jogkövetelések hivatkoznak rá, miközben ezeket egyes jobboldali mozgalmak összehangolt lobbinak állítják be. A különböző genderstratégiák egymással konkuráló politikai víziókat testesítenek meg a népesség kormányzásáról és a testek fegyelmezéséről. A gendert nem a felszabadító feminista politika, hanem a normalizáló szexológiai gyakorlat teremtette, amelyből évtizedekkel később a transzneműmozgalom is kibontakozott. Ez utóbbi nem pusztán az elismerési kérdések materiális beágyazottságát hagyja figyelmen kívül (ahogy más elismeréspolitikák teszik), hanem egyenesen tabusítja a testi nemi különbséget és annak politikai materialitását. A gender mint önazonosság szigorúan individualizált emberképen alapuló „igazsága” viszi logikailag legtovább a materialitás sex/gender szembeállításban rejlő leértékelését, a végletekig inflálva ezzel az igazság- és igazságosságigényeket. Ezért is válhatott a gender a modernista haladáseszmény teleologikus elképzelésének különösen fontos jelölőjévé, és az elitküzdelmek eszközeként felfogott posztigazság(osság) kiteljesítésévé és egyben szimbólumává."

"Annak, hogy a ’70-es években kibontakozó akadémiai feminizmus egyes képviselői a normalizáló orvosi technikák gender-apparátusát vették kölcsön, meglett az ára. Az immár progresszívan csengő „gender” jelszava nemcsak demográfiai célok eszközévé vált, hanem a szexológia leszármazottjaként megjelenő transzgendermozgalom is a genderegyenlőségre és emancipációra kezdett el hivatkozni. Utóbbi igazság- és igazságosságmodellje olyannyira individualizálja az igazságigényeket, hogy az az emancipatorikus igazság- és igazságosságkövetelések végét jelentheti. Egyúttal tabuvá teszi az egyéni szubjektivitás és a reproduktív test politikai materialitását, ezáltal pedig a reproduktív testeket fegyelmező, produktív és reproduktív munkához igazító hatalmi mechanizmusokat. Az igazság a materialitásról való ilyen szélsőséges leválasztása nyomán válhatott a gender a progresszív neoliberalizmus szimbolikus markerévé annak hívei és ellenzői számára egyaránt, az egyik oldalon megkérdőjelezhetetlen emberi jogi ügyként, a másikon fenyegető ellenségképként. Ezekben a genderdiskurzusokban az egymással küzdő elitek biopolitikai törekvései viaskodnak egymással, amelyek a népesség, az erőforrások és testek fegyelmezésének különböző vízióit fogalmazzák meg, többek közt a nők produktív és reproduktív munkáját optimalizálni próbáló „progresszív” EU-s biopolitika és a nők erőforrásait inkább a reproduktív munkákra összpontosítani próbáló neokonzervatív politika."

Megjelent a Replika 112. számában. A teljes írás olvasható itt és itt. 

Barbara Kruger: Your body is a battleground; Feró Dalma: Gender is a war weapon

Új baloldal helyett a régi „balliberális” érdekcsoportok baloskodó újrabrandelését lehet látni, amire nincs és nem is lesz számottevő társadalmi igény.

Újra fellendült a baloldal jelenéről és jövőjéről, az új baloldal felfutásának lehetőségéről szóló polémia bal- és jobboldalon egyaránt. Valóban egyre több magát baloldaliként definiáló csoportocska és médiafelület jelent meg az utóbbi években – kérdés, lesz-e ebből valaha szervezett politikai erő, és az (új)baloldali lesz-e.

Az egyéni és az intézményi szintre fókuszálva a kérdés, amire válaszolok, talán kevésbé a miért, és hangsúlyosabban a hogyan: hogyan nem jelent meg Magyarországon (új)baloldal akkor, amikor a magyar balliberálisokat lélegeztetőgépen tartó nyugati liberális kulturális hegemónia erősen megroggyant?

Itt az ideje, hogy elváljon a baloldal a liberalizmustól?

A baloldal kiindulási alapja a liberális hegemónia kritikája kellene, hogy legyen, ami mentén a magát jelentős részben vele szemben meghatározó NER-t és társadalmi vonzerejét is jobban meg lehet érteni. Ezért, ahogy többen megírták, a baloldal egyetlen lehetősége az lenne, hogy teljesen elválik és elhatárolja magát a liberalizmustól.

A nyugati liberális hegemónia mélyülő válságának idején nem véletlen, hogy a baloldal újradefiniálása körül küzdelem alakult ki, a baloldaliság címkéjét egyre többen követelik maguknak (például a Mérce, az Új Egyenlőség, a Társadalomelméleti Kollégium, a Balra át!, a „kritikai pszichológia” körüli network, a Nők Egymásért Mozgalom, különböző „szellemi műhelyek”). Vannak, akik a tülekedő balos(kodó) csoportosulásokban a baloldaliság fellendülését látják, mások szerint ebből nem lesz szervezett baloldal.

Nem is az a kérdés, hogy tudnak-e ezek a szórványos csoportok jelentős pártot létrehozni (Böcskei Balázzsal egyetértve: szerintem sem), hanem hogy miért annyira különböző elemekből áll össze a politikájuk, kik vesznek bennük részt, milyen intézményekbe és hálózatokba illeszkednek, és valóban megvalósítják-e a liberalizmustól való elkülönülést.

A szedett-vedett politikai agenda jelentős része a különféle identitáspolitikák egyvelege, ami mellett gyakran említik a társadalmi problémák okaként a neoliberalizmust vagy a kapitalizmust, szeretik a szegénység és szociális érzékenység hívószavait, valamint az osztály fogalmát emlegetni. A szereplők nem elhanyagolható része korábban is ellenzékiskedett, persze kevésbé baloskodó hangsúllyal, az intézmények egy része is a liberális értelmiség újratermelésének eszközeként működött már korábban.

de sok bennfentes tudni véli, hogy van Fidesz-közeli oligarcha által pénzelt „baloldali” online magazin is. A személyes, intézményi és ideológiai egyezés elég könnyen észrevehető: részben ugyanazok a szereplők, ugyanazokban a hálózatokban, ugyanazon kulturális választóvonalak mentén próbálnak új legitimációt és új bázist építeni, ezúttal új bio-sakkbábukkal és újbaloldali csengéssel.

Más szóval azért lett divat a baloskodás, mert egyes liberális középosztályi frakciók elkezdték a felszínét kapargatni annak, hogy miért vesztettek el három parlamenti választást, vagyis hogy az eddigi politikájuk társadalmi támogatottsága elhanyagolható. Egy-egy programadó írás nyilvánvalóvá teszi, hogy nem másról van itt szó, mint az Orbán elleni küzdelem bázisának kiszélesítéséről. Éber Márk szerint a középosztályi tiltakozások impotensek maradnak, ha nem foglalkoznak a szegények problémáival is, avagy azért kell a középosztályi ellenállásnak szegény-inkluzívnak lennie, hogy az Orbán-károsultakat egy táborba tömöríthesse (azaz: összefogást!).

Ezen elképzelés szerint egy potens mozgalomban maradnak ugyanazok a célok és értékek („Orbán takarodj”), ugyanaz az elitküzdelem-logika és az általa húzott politikai határvonalak („progresszívek” vs. „illiberálisok”), ugyanaz a középosztályi „élcsapat”, csak plusz bázis és legitimáció szükségeltetik hozzá. Az újbaloskodók pont ezt próbálják csinálni, csak épp a széleskörű társadalmi támogatás továbbra is elmarad.

Nem meglepő ez: ugyanazok az érdekek, értékek, habitusok, reflexek, alapvető politikai követelések maradnak, és ezek keretébe próbálják beilleszteni az újonnan „felkarolt” ügyeket. A nyilvánvalóan materiális ügyek esetében is jellemzően megmaradnak a képviseleti logikán belül: újabb csoportok (például hajléktalanok, szegénységben élő nők, stb.) nevében delegálnak maguknak szóvivői pozíciót, azaz politikai legitimitást.

Bár baloldal nem lesz az elosztásbeli és elismerésbeli problémák összeadogatásából, jellemzően pont ezt csinálják: egy kis Pride felvonulás nem kevés szélsőségesen környezetkárosító és jogtipró cég társaságában és élő reklámfelületeként, mellé egy csipetnyi „szociális érzékenység”, például hajléktalan-képviselet vagy gyűjtés a rászorulóknak. A sakkbábuként használt, valóban elkötelezett egyének gyakran próbálják az identitáspolitika által kiemelt problémák materiális alapjait elmagyarázni, ez azonban a liberális identitáspolitika által bevonzott középosztályi bázist nyilvánvalóan nem fogja hirtelen baloldalivá változtatni.

Új baloskodás a jól bevált liberális nyilvánosságban

Az újbaloskodás korántsem kizárólag magyar jelenség. Többek közt a brexitszavazás és Trump elnökké választása után nagyon hasonló reakciókat eredményezett számos centrumországban. Több elemzés felhívta ugyan a figyelmet a liberális elitek által elhanyagolt materiális kérdésekre (USA-kontextusban például a lecsúszó fehér középosztály helyzetére és egyes leszakadó régiókra), ugyanakkor a liberális identitáspolitika megkérdőjelezése helyett új szivárványkoalíciót, a Trump-károsultak plusz a liberális elit által ezideig elhanyagolt csoportok közös táborba tömörülését indítványozták. (Megvolt a minta: a lecsúszóban lévő középosztály által dominált 2008 utáni „mi vagyunk a 99%” szivárványkoalíció-mozgalmak is hasonlóval próbálkoztak.)

A jobboldali populizmus erősödése nyomán egyre több liberális szerző és folyóirat kezdi „újrafelfedezni” a liberalizmus „eredeti karakterét”, (azaz állítólagos szociális hagyományait) és egyes baloldali kritikákat – persze határokkal. Amíg a jobboldali kihívás fennáll, divat lesz „baloldali” vagy „szociálisan érzékeny” tollakkal ékeskedni, azaz transzbaloldaliként tetszelegni (értsd: magukat mindenféle reális alap nélkül baloldalinak beállítani).

Ebben a hegemóniaküzdelemben a liberális elit igyekszik fenntartani a progresszív jóemberek vs. bigott vagy megvezetett jobboldaliak hamis dichotómiát, ami érdekében a baloskodás egyszerre hivatott legitimációt kölcsönözni és a valódi baloldali kritika vitorlájából kifogni a szelet.

A baloskodók erőforrásaik és intézményeik segítségével a baloldali kritikát semlegesítik és elcsatornázzák, ami így még szolgálja is a liberális narratívát.

A rendszerkritikát megfogalmazó autonóm egyéneket eközben vagy mozgatható sakkbábuként illesztik saját networkjeikbe mint „érdekes, de bolond radikálisokat”, akiket persze nem kell komolyan venni, de akik hátán pozicionálhatják magukat és építhetik a karrierjüket a liberális intézményekben. Vagy ha ez végképp csődöt mond, mert az illetők túl nyíltan beszélnek ki a „progresszív” konszenzusból és túl egyértelműen utasítják el a liberális nyilvánosság szabályait (például a „higgadtságot” és „komolyságot”), akkor megpróbálják őket megbélyegezni és eltaposni.

Az egyszerű parasztok élete nem drága ebben a sakkjátszmában, és még bűnbak is akad, így a baloskodók jobban tudnak koalíciókat kötni. A lelkes rendszerkritikus idealistákból, akik naivan belekeverednek a baloskodó networkökbe, gyakran a „párbeszéd” mantrájával csinálnak golyófogót olyanok, akik intézményeik védelmében bújnak meg. A párbeszéd parasztvakítás, ami ellehetetleníti a felhasznált idealisták liberális nyilvánosságon kívüli tartalmas tevékenységét, autonómiáját és energiáját, és célponttá teszi őket a lincselő ultraprogresszívek számára.

A (nyugati) liberális hegemónia haszonélvezőit pedig nem fogja tömegesen semmilyen párbeszéd meggyőzni a liberális hegemónia okozta problémákról. Engem például több évnyi golyófogóskodás után, miután kiléptem a párbeszédkényszerből, továbbra is arra próbáltak rávenni, hogy újra és újra magyarázzam el felnőtt embereknek, hogy a gyereket miért nem a gólya hozza, hogy férfiból nem lesz nő, nőből nem lesz férfi, holott ezt több cikk is türelmesen elmagyarázta annak ellenére, hogy egész egyszerűen nem szorul magyarázatra.

A gendertéma mutatja meg legjobban, mennyire nem tudott kiszabadulni a baloldal a liberalizmus fogságából

A baloldal liberalizmusról való leválasztásának kísérlete Magyarországon a gender témája körül jelent meg először, e nyomán történtek a legsúlyosabb boszorkányüldözések. A gender körüli küzdelmek tehát mindennél jobban megmutatják a szóban forgó politikai harcokat és a bennük résztvevő szereplőket és intézményeket.

A genderaktivizmus számottevő helyi bázis nélkül működik. Mind a nőkkel, mind az LMBT+ ügyekkel foglalkozó genderaktivizmust liberális identitáspolitika és jórészt a nyugati liberális hegemóniához kapcsolódó intézményi háttér és finanszírozás jellemzi (például külföldi donorok által finanszírozott NGO-k – ún. „civil szervezetek”, külföldi politikai alapítványok helyi kirendeltségei, külföldi finanszírozási akadémiai tanszék).

A baloldali feminista megközelítés a transznemű identitáspolitika kritikáján keresztül kezdte elhatárolni magát a liberális feminizmustól, vitatva azt a szélsőséges állítást, miszerint az az ember neme, aminek „érzi magát”. Ezt a munkát jórészt ketten végeztük el, ami miatt a transznemű aktivisták (és a liberális hegemónia egyéb érdekeltjei) több évnyi rágalmazással és zaklatással próbáltak minket ellehetetleníteni.

A baloldali feminizmus e munka eredményeként sem vált le a liberális feminizmusról: bár annyi eredménye lett, hogy a transznemű politika dogmáit még a jelenlegi liberális értelmiségben se hiszi el már szinte senki, minden más érintetlenül maradt: ugyanaz a kulturalista gender-aktivizmus ugyanazzal az infrastruktúrával. A nőjogok nevében fellépő szervezetek és alapítványok a genderre jutó pályázati pénzek nagyobb osztaléka reményében másra hagyták a veszélyekkel járó munkát, így nem kockáztatták pozíciójukat és finanszírozásukat a nyugati liberális hegemóniához kapcsolható intézményrendszerben. (Miközben egy hajszálat sem tettek keresztbe, azért idomítgattak, hogy hogyan kell beszélni és viselkedni, miközben éppen lincselnek minket.)

Amikor a gender studies-képzések kormányrendelet általi megszüntetésével egyértelművé vált, hogy a transznemű gender-projekt megbukott, a genderben érdekeltek jelentős része elkezdte átkeretezni a gender-témát.

Az új, „valódi” gender hivatkozási alapja a „szegény” és „marginalizált” nők lettek, az aktuális slágerügy pedig a „menstruációs szegénység”. Ez az a baloskodó mechanizmus, amely a liberális szóvivői logika keretein belül keres magának új képviselendő csoportokat és ezzel legitimációt. Rendszerkritika helyett maradt a legelnyomottabbnak éppen kikiáltott csoport képviseletéért folyó mezőharc. Azt a rendszerkritikát, amit vérrel-verejtékkel megfogalmaztunk, a meglévő gender-infrastruktúra és a gender-üzletben újonnan megjelenő kisvállalkozók forgatták ki, vették el a kritikai élét és sajátították ki, hogy új módon brandeljék át magukat.

Eközben ugyanezek a szereplők egyre kevésbé titkolják a balliberális pártokkal (és újonnan a Jobbikkal) való kapcsolataikat. Nőjogi „civil” szervezetek és a genderstúdiumok egyes képviselői a túlóratörvény elleni tiltakozások után a nyugati liberális médiában örömmel alátámasztották a fehér sapkás pártasszonyok álfeminista narratíváját, akik ezután minden létező nőket érintő témába beleártották magukat, amihez semmi közük, nem értenek hozzá és csak ártanak neki. Nem akadt senki az egész civil és feminista szférában, aki közbeszólt volna, hogy álljon meg a talicskás menet, töke van a menyasszonynak.

A fehér sapkás brandépítés persze nagy kudarc lett, de ez nem akadályozta meg a nőjogi NGO-kat tömörítő ernyőszervezetet, a Női Érdeket abban, hogy egy új projektjével alájátsszon az ellenzékinek nevezett pártok kampánystratégiájának. A „társadalmi nemek” és a korrupció összefüggéseit vizsgáló projekthez kapcsolódó nyilvános eseményen díszes kompániát rántottak össze Gyurcsánynétól a Jobbikos Varga-Damm Andreáig, és nem is rejtették különösebben véka alá, hogy az esemény tétje az idei európai parlamenti és önkormányzati választások.

Jól rámutat ez a liberális hegemónia maradványának összeérő networkjeire és érdekköreire, aminek az égvilágon semmi köze nincs a magyar nők érdekeinek védelméhez.

A baloskodás a liberális hegemónia maradványának új, átlátszó trükkje

Kár a baloskodó gittegyletekben keresni az újbaloldalt, mert csak a régi balliberális érdekkörök próbálják újracsomagolva eladni magukat. A baloskodás nem válik le a liberalizmusról, és széleskörű társadalmi bázisa ugyanúgy nincs és nem is lesz, ahogy az eggyel korábbi balliberális demóverziónak sem.

Eközben persze vannak baloldali egyének, akik vagy kívül maradnak ezeken a hálózatokon és intézményeken, vagy megpróbálnak bennük navigálni. A veszély különösen az utóbbi esetben áll fenn, hogy semlegesíteni és/vagy kooptálni próbálják a munkájukat a régi liberális rend maradványának képviselői. Hegemóniaküzdelem folyik, ezért ezen jelenségeknek nem egyéni szinten érdemes keresni az okait (és a lehetséges megoldását), hanem az erőforrások eloszlásában és a tágabb gazdasági-politikai viszonyokban. 

Sokan sokféle módon elemezték a baloldal több évtizede tartó nemzetközi válságát. Makroszinten lehet például a centrumbéli baloldali politika baloldal-jellegének elvesztését, azaz liberális elitek általi bekebelezését a neoliberális fordulat, illetve annak még tágabb kontextusaként a II. világháború utáni világgazdasági ciklus hanyatlása felől elemezni. Ezen értelmezési keret szerint egyebek mellett ugyanezek a folyamatok szabták meg a volt szovjet blokk rendszerváltás utáni világgazdasági reintegrációjának kereteit és ezzel a „baloldal” helyi újraértelmezésének lehetőségeit. 

Jelenleg a NER bebetonozódása mellett a nyugati liberális hegemónia megroggyanása adja a keretét annak a politikai játéktérnek, amely az intézmények és egyének cselekvését szabályozza. A magyar értelmiség sajátosságai, a politikától való értelmiségi függetlenség hamis ideáljának hagyománya is kapcsolódik a témához. Ezek adják a keretét az itt leírt mechanizmusnak, amit azért emeltem ki, mert ezt érzem leginkább hiányzónak a baloldalról újra fellángolt vitából.

Eredetileg megjelenti az Azonnali.hu-n.

A végletekig züllött ellenzék bebizonyította, hogy nem több, mint olcsó influenszerek gyülekezete, és még csak nem is érdekli őket, hogy a külföldről eltanult módszereik Magyarországon a többséget elidegenítik.

Talán semmi sem példázza jobban a múlt hónap eseményeinél, hogy hogyan válhat pár nap leforgása alatt jelentős tiltakozásból kisstílű börleszk. December 8-án még a szakszervezetek vezették a rabszolgatörvénynek is nevezett túlóratörvény elleni tüntetést, 14-én már „civil” aktivisták által verbuvált összellenzéki felszólalókánon nevelgette a népet, többek közt Kunhalmi Ágnes, Vadai Ágnes és Tordai Bence. Ebben az esetben az ellenzék a pártpolitikai ellenzéket jelenti, hiszen a szervezők a pártembereken kívül egyetlen szakszervezeti képviselőnek adtak helyet.

Két nappal később pedig teljes szimbolikus térfoglalást hajtottak végre a pártok fehér sapkáikkal és nevetséges bohóckodásukkal az MTVA székházban. A szintén magánszemélyek által szervezett demonstráción a pártok kitúrták a szakszervezetek képviselőit a saját molinójuk elől, azzal zsarolva őket, hogy, hogy karácsony előtt a békét és Szűz Máriát jelképező képviselőnőket kell előtérbe helyezni. Így lettek a milliószor lejáratódott pártok képviselői a tiltakozás arcai, akik a nagy „békésségükben” odáig mentek, hogy fideszes provokátornak nevezték azokat, akik nem az ő etikettjük szerint fejezték ki dühüket, és még meg is köszönték a rendőröknek, hogy elviszik az apró tárgyi károkat okozó tüntetőket.

Nem újdonság, hogy a demonstrációk élére állók arra intenek, hogy tüntetni csak illedelmesen, szalonképesen tessék. Azt is megszokhattuk, hogy a világot „az Orbán rossz, a Nyugat jó” szinten megragadók EU-s zászlókat lengetnek és „Európa! Európa!” kiáltásokkal igyekeznek kifejezni vélt civilizációs felsőbbrendűségüket, ez azonban a német autógyárak nyomására létrejött túlóratörvény ellen indult tiltakozáson különösen visszatetsző volt. Az önjelölt népvezérek a munka és az anyagi javak elosztásának kérdését sikeresen terelték mindinkább szimbolikus síkra, ahogy azt a pártok – eredetileg a Momentum – által megfogalmazott öt pont is szemléleti.

Hogy egyáltalán hogyan lehetnének hiteles képviselői a túlóratörvény elleni tiltakozásnak a már eddig is neoliberális megszorító politikát folytató pártok vagy a macronista Momentum, azt mérlegelni sem érdemes. Nem is hitte el senki saját fanatikusaikon kívül, hogy a füstbombák, ajtónak rohanás, vetkőző csicskák, és a Bangóné rendezésében színre vitt földön fetrengő performansz színvonalán mozgó vásári látványosság több, mint holmi önpromó az európai parlamenti választásokra.

A liberális média pedig segítő kezet nyújtott a ripacsválogatottnak. A végletekig züllött ellenzék bebizonyította, hogy nem több, mint olcsó influenszerek gyülekezete, és még csak nem is érdekli őket, hogy a külföldről eltanult módszereik Magyarországon a többséget elidegenítik.

A túlóratörvény elleni tiltakozás eltérítése korántsem egyedülálló eset. A Tarka Magyar felvonulás Gyurcsányé, a Milla Bajnaié lett, a netadós tüntetéseket egymással konkuráló, pártpolitikai kötődésű önjelölt élcsapatok vették a kezükbe. Úgy tűnik, nem lehet semmit sem alulról szervezni, mert a hivatásos ellenzékiek alig várják, hogy rátelepedhessenek minden témára, kezdeményezésre, átkeretezve, saját céljaiknak és érdekeiknek megfelelően felülkódolva. Azok és azért tehetik ezt meg, akiknek megvannak hozzá az erőforrásaik.

A tüntetések eltérítése csak látványosabb példája a létező ellenzékiskedés működésmódjának. Nem kell ahhoz demonstráció, hogy egy többeket érdeklő ügyet kooptáljanak és saját érdekeiknek és céljaiknak megfelelő módon keretezzenek azok, akiknek meg van erre a lehetősége, indítéka és hajlandósága. Nem pusztán arról van szó, hogy a pártok rátelepednek a pártmentes kezdeményezésekre: jóval több szintje van a játszmának. A hivatásos aktivista szcéna a maga intézményeivel is része ennek az MLM-piramisnak, amely nem csak pártérdekekkel, hanem transznacionális aktorok érdekeivel is összeér.

A piramis alján lévők többnyire naiv és jószándékú emberek, akik valóban hisznek egy ügy igazságában vagy közösséget vagy figyelmet (is) keresnek, miközben nem látják át, mibe keveredtek: hogy a hierarchia felsőbb részén lévők mihez használják őket ingyenes erőforrásként. A naiv és lelkes emberek közül vannak, akik idővel észbe kapnak és kilépnek, és vannak, akik tönkremennek. Az egyéneknek okozott károk mellett pedig ott van a politikai eredmény: jelentős hozzájárulásuk a harmadik Fidesz-győzelemhez.

A decemberi tüntetések álfeminista átkeretezése jól kirajzolja az ellenzéki MLM-piramis jobban megragadható szintjeit. A brit liberális establishment két napilapja, a Financial Times és a Guardian nem véletlenül hozta a (neo)liberális pártok propagandáját, a kormány macsóságával szembeszálló ártatlan képviselőnők lázadásának tündérmeséjét. Nyilvánvaló, hogy nem információhiány miatt tették, hanem mert ez illeszkedik az ideológiájukba, ez vág egybe az általuk szolgált érdekekkel.

Nem kell a magyar közönséget sem felvilágosítani, hogy az ellenzéki képviselőasszonyok pojácáskodásának miért nincs semmi köze a feminizmushoz. Egy apró buborékon kívül mindenki számára világos, hogy a magyar nőknek nem lesz jobb attól, hogy a munkások érdekeinek képviseletét a lejáratódott, országosan gyűlölt pártok hiteltelen képviselőnőivel terelik szimbolikus síkra és lopják el. Célt téveszt a Mérce szerzője, amikor azoknak próbálja ezt elmagyarázni, akiknek nem érdeke megérteni: az apró buboréknak. Így teljességgel elsiklik afelett, hogy kik asszisztáltak ehhez az álfeminista mesedélutánhoz.

A képviselőnői girl power ötletét elhintő „civil” tüntetésszervezőkön kívül például azok, akik lelkes öngyarmatosítóként alátámasztották a pártok narratíváját a Financial Times-ban és a Guardianben: az akadémiai feminizmus és a nőjogi civil szervezetek egyes képviselői, valamint az Amnesty International magyarországi leányvállalata. No és a hazai „feminista” szcéna azon tagjai, akik a hazai nyilvánosságban örvendeztek a pártasszonyok reflektorfénybe kerülésén. Ez a sokszereplős história az ellenzéki networkök működésének és nemzetközi beágyazottságának csak egy példája, nem egyedi eset, és nem is csak a magukat feministának nevező aktorok jellegzetessége.

Hogy az ellenzéki pártok nem a NER valódi ellenzékeként, hanem udvari bolondjaként működnek, azt még azok nagy része is tudja, akik rájuk szavaztak. Ez azonban csak egy része a történetnek, amely elválaszthatatlan az ellenzéki nyilvánosság egyéb szintjeitől és szereplőitől, továbbá mindezek globális beágyazottságától. A NER valódi ellenzékének megjelenését ugyanis ezek a szerkezeti tényezők és rengeteg pártpolitikai szinten túli szereplő is hátráltatja.

Eredetileg megjelent az Azonnali.hu-n.